Múzeumok éjszakája - Kezdetek

Szombat reggel nagyon nehezen sikerült bármire is rávennem magam. Pénteken elé szarul voltam- szervezetileg, ami kihatott a lelki állapotomra is. Sikerült ezért 20 (!) órát aludnom. Bár egyszer Andreas, (szegény) megzavart, úgy fél2 tájt, hogy akkor ő most indul (hazament egy hétre) és hogy itt van tv műsor, ha kell, meg hogy nyitva hagyja a szobáját, hogy nyugodtan használhassam a micsodáját (azt, amit ti nem tudtok, hogy mi). Kis aranyos. Mondta is, mint a jó gyerek, hogy majd vasárnap este érkezik. (Gondolatban) Megsimiztem a buksiját, és mondtam neki: jól van kisfiam, csak öltözz melegen.  Én persze pizsiben, a leges-legnyomottabb fejjel álltam az ajtóban, lehet megijedt, azért mondott el mindent. :)

Szóval egy ilyen nap után - amikor még az eső is szakadt -  nem voltam túl kirobbanó formában másnap sem. A rádióban pedig azon kívül, hogy minden órában kb. 5 percen keresztül mondták, hogy hány km-es dugók vannak az utakon (komolyan állandóan ezt hallom), mondták, hogy ma lesz a 10. Múzeumok éjszakája Do-ban. És még a nap is kisütött, úgyhogy eldöntöttem: megyek.
Kb. 500 programot hirdettek 60 helyen. Nagyjából 2 órás programolvasás után kiszűrtem magamnak 12-t, ami érdekelt, és időben megvalósíthatónak tűnt. Teljesen felspanoltam magam, hogy milyen jó lesz, és hogy még olcsóbban is meg tudom venni a kombi-jegyet rá (belépések+ tömegközlekedés), mert ha már bent járok a Kampstraße-nál, akkor ki is váltom magamnak a havi bérletet (ugyanis kaptam igazolást a sulitól). Annyira tutinak éreztem magam, hogy ennyire jól kitaláltam a dolgokat.
Gyalog mentem a kurl-i vonatállomásig, mert ki tudja, mikor jövök haza, és ha a biciklit ott lelakatolom, lehet nem lesz meg. Persze, tiszta hülye vagyok, ki lopná itt el?! Mindegy, így nem görcsöltem ezen az éjszaka folyamán. Természetesen az orrom előtt ment el a kiszemelt vonatom. De nem baj, volt 3/4 órám a következő vonatig. Ezalatt megvettem arra a kemény két megállóra a jegyem és a napon olvasgattam, meg terveztem az éjszakai körutamat. 2 perccel a vonat megérkezése előtt jutott eszembe, hogy az igazolás, amivel megvehetem majd a havi bérletem és ezáltal majd az olcsóbb komiticket-et, az valahol a szobám mélyén lapul. (Scheiße!) Amúgy szó szerint valahol a szobám mélyén, mert,  na..., azért sokan ismertek :) De maradjunk annyiban: már egészen otthonos a környezetem. :) (Amúgy az igazgató nő kérdésére, aki már kétszer (minimum) megkérdezte, hogy Sikerült-e már belaknom az új helyet? mindig egy mosolygós, Ja!-val feleltem, pedig  az orra alá kellett volna nyomnom egy fényképet a szobámról! :))
Megérkeztem a Hauptbahnhofra, elnyargaltam a Kampstraße-ig, hogy akkor megvegyem a kevésbé olcsó jegyet. Persze, az ajtón kívül esett a sor vége. Egy jó 5 perces ácsorgás után az egyik irodai  személy közölte, hogy "a teljes árú kombiticketek elfogytak, már csak kedvezményes kapható". (Ekkor már kifogyott a német káromkodásokra alkalmas szókincsem - ami ugye nem nehéz-, át kellett váltanom magyarra.)  Mindegy, gondoltam, majd lesz valami. Közben kiderítettem, hogy kell igazolványkép a havi bérlethez, és mivel az a kettő, amim volt, már elkelt, és akkor annyira csinosnak éreztem magam (hahh), hogy gondoltam, legalább az meglesz már legközelebbre. A Kampstraße-nál pont volt egy, olyan, amin én anno Grazban ámultam. A gép, ha elkészíti a képet, és mondjuk belepislogtál/vakarództál/tüsszentettél/ásítottál* (* mindenki válassza ki a számára megfelelőt), akkor nyomhatsz egy zurück-öt és újra lefényképezheted magad. Így valójában az idők végezetéig el lehet szórakozni egy ilyen automatával. Tehát semmi előítéletem és félelmem nem volt ez ellen a kedves, kampstraße-i automatával szemben. Végighallgattam az utasításait, hogy ne mosolyogjak (!), a kamerába nézzek, ne legyen velem gyerek a képen (pedig már be akartam hívni a kint rohangáló török kisfiút) és hogy egyenesen tartsam a fejem. Villanás. Mutatja, mi lenne. Háát, gondoltam, legyen új. Lövi a másodikat, ééés... elsötétül minden. A kedves katonatiszt hölgy sem szól semmit a gépből. Végignyomtam az összes lehetséges gombját annak a nyavalyásnak, és semmi. A pénzemet (6€) persze nem adta ki. Óóóó, hogy az a ********. Ekkor már elég pipa voltam és azon gondolkodtam, hogy csak velem van úgy, hogy koncentrátumként érkezik a sok balszerencse?! Nagy mérgességemben volt ott egy szám, amit felhívtam, hogy akkor én most már pedig igenis panaszt teszek! Üzenetrögzítőre lehetett rámondani a kín. Megkértek, hogy mondjam el a gép helyét, számát és a bajomat, és érthetően a nevem és címem. Hát ekkor már gondoltam, hogy ebből aztán tuti nem lesz semmi kártérítés, mert az életben nem fogják megérteni a nevem, hiába betűzöm. Az iskolában még mindazok után is, hogy napjában nyolcszor szótagolom el, van olyan tanár, aki nem bírja kimondani. Pedig az még csak a vezetéknevem!!! :-O Azért bemondtam mindent. (Persze ez -legalább- további  2 euromba került. :S )