Amikor minden összejön

Mostanában reggel mindig félve és reménykedve nyitom ki a szemem, hogy nem zuhog-e, és ma reggel retinaszaggató napsütés ébresztett. Hát persze, hogy ilyenkor boldogan, madárcsicsergést hallva (még ha a közelben egy árva szárnyas sincs) megy az ember a klotyóra. Sikerült időben elkészülnöm, egész komótosra sikeredett a reggelizésem is, amikor is hallottam, vagyis éppenséggel nem hallottam már szólni a rádiót. Áh, igen. Tudtam, hogy ma áramleállítás lesz: felhívta az áramszolgáltató a figyelmünket egy kitűzött papír formájában, hogy ha nem akarjuk, hogy elvesszenek pl. a laptopunk adatai, akkor húzzuk ki a falból az összes kábelét, ami csak van. Én így is tettem, mert biztos hogy az idegosztályon tudnátok csak meglátogatni, ha mindenem elvész. Indultam is a paripámért a garázsba. A garázsajtó azonban nagyon nem akart kinyílni. Persze rögtön le is esett "hogy az a *********", ez is elektromos. Ekkor már tudtam: hiába van egy órám arra, hogy elérjek a suliig, tömegközlekedéssel kizárt, már csak azért is, mert a buszok, amik innen visznek egy kicsit nagyobb civilizációba, már csak óránként járnak. Bekopogtam Marionékoz, hátha vmelyikük még itthon van és belülről ki tudja nyitni a garázst. Nem volt. Hívtam Mariont, nem vette fel.  Elindultam a buszhoz, közben hívtam (volna) Frau Grothe-t, hogy sorry, de nem érek be időben, és így a megbeszélt matekozásra sem. Mert tegnap megkért, hogy ha tudok, segítsek neki abban, hogy a gyengébbekkel matekozom kicsit, és ő addig halad a jobbakkal. Frau Grothe ki volt kapcsolva. Hívott Marion, és kb. annyit tudtam neki elmondani, hogy nem nyílik a garázs, mert utána le is merült a  telefonom. Kb. a sírás kerülgetett, hogy ezt nem hiszem el: nem tudok a suliba beszólni, hogy kések, tök ciki így bemenni. És áldottam az eszem, hogy a magyar telefonom bedobtam a táskámba, így azon reménykedve, hogy lesz annyi pénz, írtam SMS-t Frau Grothénak. S mikor már majdnem a buszmegállónál voltam (ez a háztól kb.8 perc), hívott Marion és mondta, hogy márpedig a garázsnak nyílnia kell, és hogy van egy kulcs a kis kerítésen, azzal ki tudom nyitni. Ekkor visszafordultam, hogy még ha sikerül is vele kinyitnom, talán beérek időben. Visszamentem: persze sehol semmilyen kulcs. Próbáltam megint az enyémmel, meg kézzel, hátha, semmi. Vissza  a buszmegállóhoz, reménykedve, hogy az óránként járó busz még nem ment el. Kis futással elértem. Marion hívott, hogy igen, sajnos az áramleállítás miatt nem tudom kivenni a biciklit. Nem mondott vele újat. No, hát a buszról vonatra szálltam, majd onnan egy jó 20 perc gyaloglásra volt a suli, így egy 20 perc késéssel, de beértem. Frau Grothe pedig mondta, hogy semmi gond, és nem drámai a helyzet. Persze, én végig stresszeltem, hogy márpedig az. (Jó, utólag tényleg nem annyira)

Végül két gyereket Alexandert és Jasmint korrepetáltam matekból. Azt gyakorolták épp (elsős anyag), hogy ha 10-es átlépéssel kell összeadni, hogyan bontjuk szét az összeadást: először 10ig adunk hozzá, majd a többit. Jasminnak elég jól ment, értette a lényeget. Alexandernek viszont fogalma nem volt, de úgy magáról a műveletről sem, hogy ha valamihez hozzá adunk valamennyit, akkor az több lesz: neki a 10+1 8 volt, és folyamatosan vágott rá olyan számokat, amik épp eszébe jutottak. Kiderült, hogy kora szerint már 3. osztályban kéne lennie. Küldték már kivizsgálásra, de nem vették fel vagy a szülei nem vitték a Sonderschuléba, azt nem értettem kristálytisztán.

Délután volt a sütő-főző szakkör. Én készültem, mert arról is szó volt, hogy a gyerekeket biztos érdekli, honnan jöttem, meséljek kicsit, meg tanuljunk vmit magyarul stb. Hát, a gyerekek elég jól leszarták, hogy ott vagyok, elvégre ős a főzés miatt jelentkeztek ide, nem miattam. Aztán "jobbnál jobb" kérdéseket tettek fel, mint hogy: van-e Magyarországon játékbolt? Kínából jöttem-e? és mikor mondta Frau Lagemann, hogy Magyarországgal kapcsolatban mondjanak amit tudnak, meséltek a nyakukban lévő akármiről a kutyájuk szőréig mindenről. Aztán összegyűjtöttük, ki mit szeretne enni, és kb. a palacsintán kívül semmi más nem jött szóba. Lett egy 6 fős csoportom, mikor ki lett osztva, ki jön hozzám, mindegyik: "oh neeeein"; mindenki Frau Lagemannál akart lenni. Természetes, hisz' nem ismernek.
Két hét múlva egyedül csinálok majd egy kapott receptet a csoportommal, hát kíváncsi leszek. Az igazgatónő inkább azt szeretné, ha én Magyarországról mesélnék, táncolnánk, énekelnénk, stb.
És már csak amiatt is kíváncsi leszek, mert ez valami hihetetlen, hogy hogyan bánnak a gyerekekkel. A sütő-főző szakkörön volt egy kissrác, kb. az összes tanár ismerősöm felképelte vagy leordította volna a második megszólalásánál, hogy mit képzel. És Frau Lagemann csak mosolyogva mondta neki, hogy Philippe, gyere vissza, Philippe ezt ne csináld, ülj le stb. Én meg már tiszta görcsben voltam. Elég durván tiszteletben tartják a gyerekeket.

A sütős-főzős tortúrának 4kor volt vége. Frau Lagemann volt oly kedves, és elvitt a vonatállomásig: ott csupán fél órát vártam a vonatig, majd két megálló villamos, és ismét fél óra várakozás a buszra. Negyed 7re haza is értem. :(

Holnap szabad vagyok. Terveztem, hogy bemegyek Dortmundba várost nézni: a Ruhr vidék 2010-ben Kultur főváros (mint Pécs), és vannak érdekes programok, vezetések. Ha kiheverem a mai napot és bevállalok holnapra is egy napi jegyet, akkor ez lesz a program.