és elhagyom a Ruhr-vidéket minden kedves, megmosolyogtató, őrjítő, sírós és nevetős percével. Most már várom, mert tudom, hogy nincs már miért itt lennem. Lezártam magamban is ezt az időt, és nagy erővel vetem bele magam az újba, és majd az annál is újabba. Persze, Szarfészek megkönnyíti a helyzetem, hogy örüljek a hazaútnak - de lesz neki meglepetésem, az már biztos; szép stílusos. Édesanya lebeszélt a samponba keverendő szőrtelenítőszerről, illetve, hogy glauber-sót keverjek a vizébe, mert hát amilyen faszfej, feljelent a rendőrségen, és lehet a német rendőrök és igazságügy nem röhögi ki, hanem elkezd utánam nyomozni. Na, a lényeg, hogy ez a para rám is átragadt, így maradt a "saját fegyverével vágjunk vissza" módszer - érlelek már jó pár hónapja egy kinyitott majonézt a konyhában, főleg erre a célra, amivel kedves ketchupos ajándékát fogom honorálni, mellékelve hozzá az én cipős képeimet és egy üzenetet, hogy nem tudtam viszonzás nélkül hagyni az egyedi ajándékát! Bár a bosszúvágyam ennél nagyobb, ha végigpergetem magamban, miket művelt velem. De igyekszem intelligenciával megoldani a dolgot!
Az Osterferienem fantasztikus volt. Nyugat-Németország már a lábam előtt hever, autópályáit tekintve mindenképp. A trip jól sikerült: minden nap más város. A lábunkban van vagy 100 km. Gyönyörű helyeken jártunk, jó volt a hangulat és a rokonlátogatásom is szuperül sikerült. Bocsánat, ha nem részletezem, de már olyan rég is volt, hogy nagyon kell kutakodnom az emlékekben.
Jajj, de jó is lesz már otthon - jó volt a hazai humor, végre! :)
Ja, és igyekszem nem ezzel a bejegyzéssel lezárni a blog-karrierem. Holnap suli és búcsú és ölelések és könnyek... ciao ciao
2011. május 1., vasárnap
2011. április 18., hétfő
Már csak percek kérdése tán
és itt lesznek Krisztáék, juhúúúú!
Főztem, finomat, amit ezer éve nem ettem, és nem is tudom, miért nem jutott eddig eszembe csinálni, mondjuk mikor Éccsanya itt volt... (tejszínes-sajtos csirkemell)
A program a következő: bezabálunk, aztán indulunk Düsseldorfba, de még előtte Dortmund nézőbe. Düsseldorfban lakhatunk Noémiéknél, a kulcsok nálam, remélem nyitják is az ajtókat.
Holnap és azután Düsseldorf. Csütörtökön pedig indulunk a hollandokhoz, pontosabban AMSZTERDAM-ba :) Itt két napot időzünk, hogy amennyire csak lehet, magunkba szívjuk a holland kultúrát ;) Szombat Kölné, ekkor lesz Rajna-parti tavaszi fesztivál is, úh. nem fogunk unatkozni. Vasárnap tervezett a délelőtti "haza"indulás, de ki tudja, mi lesz Köln végkimenetele.
Szóval vasárnap indulunk Mo. irányába, de Nürnbergnél fogunk kikötni: Krisztáék itt megpihennek egyet, én is, mert másnap startolok tovább Stuttgartba, rokonlátogatóba Heinrich bácsiékhoz, Annus néniékhez és Panniékhoz. Az ott létem még nincs megtervezve ennél részletesebben, de pénteken, legkésőbb szombat haza kell jönnöm, hogy visszaadjam a kulcsokat Noémiéknek, akik kb. ez idő tájt érkeznek vissza, illetve, hogy kicsit összepakolásszam magam, ajándékokat, stb, mert hogy utána már csak pár nap, és indulok haza, Magyarországra! Jaj, várom minden percét az eljövendő napoknak és az utániaknak is, veletek!
Pussz, pussz, pussz
Orsi
Főztem, finomat, amit ezer éve nem ettem, és nem is tudom, miért nem jutott eddig eszembe csinálni, mondjuk mikor Éccsanya itt volt... (tejszínes-sajtos csirkemell)
A program a következő: bezabálunk, aztán indulunk Düsseldorfba, de még előtte Dortmund nézőbe. Düsseldorfban lakhatunk Noémiéknél, a kulcsok nálam, remélem nyitják is az ajtókat.
Holnap és azután Düsseldorf. Csütörtökön pedig indulunk a hollandokhoz, pontosabban AMSZTERDAM-ba :) Itt két napot időzünk, hogy amennyire csak lehet, magunkba szívjuk a holland kultúrát ;) Szombat Kölné, ekkor lesz Rajna-parti tavaszi fesztivál is, úh. nem fogunk unatkozni. Vasárnap tervezett a délelőtti "haza"indulás, de ki tudja, mi lesz Köln végkimenetele.
Szóval vasárnap indulunk Mo. irányába, de Nürnbergnél fogunk kikötni: Krisztáék itt megpihennek egyet, én is, mert másnap startolok tovább Stuttgartba, rokonlátogatóba Heinrich bácsiékhoz, Annus néniékhez és Panniékhoz. Az ott létem még nincs megtervezve ennél részletesebben, de pénteken, legkésőbb szombat haza kell jönnöm, hogy visszaadjam a kulcsokat Noémiéknek, akik kb. ez idő tájt érkeznek vissza, illetve, hogy kicsit összepakolásszam magam, ajándékokat, stb, mert hogy utána már csak pár nap, és indulok haza, Magyarországra! Jaj, várom minden percét az eljövendő napoknak és az utániaknak is, veletek!
Pussz, pussz, pussz
Orsi
2011. április 15., péntek
Countdown
Tegnap volt az utolsó, hivatalos napom a suliban. Egész nap olyan érzésem volt, mint akkor, mikor megérkeztem: sürgés-forgás, ölelések, mosolygó arcok, kedves szavak - az egész iskola, mintha nekem örült volna, lehet azért, hogy végre elmegyek :D, de inkább azért, mert még itt vagyok. Reggel egy helyettesítéssel kezdtem, amiből a héten minden napra kijutott, ugyanis Frau Lagemann kórházba került és operálni kellett őt. Így a két első osztályban voltam mindig, egész jól telt, leszámítva, hogy be nem áll a szájuk, és nem is gondoltam volna, a másodikosok után, hogy ezek ennyire nyüzsik. De elég egy helyettesítő óra, és plusz 6 gyerek mosolyog és üdvözöl emiatt minden nap :) Teljesen olyan hangulatom lett tőle, mint az első napokban. A másodikosaim a héten mint valami plüssmacit, adtak át egymásnak az ölelésekben. :) Annyira édesek, és már most majd elsírtam magam, főleg, mikor Beatrix is kicsit meghatódva mondta, hogy készülnek nekem meglepetéssel a szünet utánra.
Az AG-s gyermekeimnek már átadtam a kis búcsúajándékom: írtam nekik jókívánságokat, meg hogy örülök, hogy megismertem őket, valamint kaptak egy-egy, immáron elkészült Glücksbringer Katica-követ, illetve egy egy csoki tojást. Egy kettő teljesen meghatódott, Marco ült a szöveg felett , majd kis csend után: ez igazán szép levél tőled, Frau Molnár, és biztos szerencsét hoz majd a kő. :) - de mindezt olyan komolysággal, mint egy felnőtt. Őrületesek!
Kaptam jó pár rajzot, félig elfogyasztott cukorkát meg mindenféle, hátizsákból éppen fellelhető dolgot, gondolom, viszonzásképpen az ajándékért. Az iskolai nap végül az OGS (napközi) kivonulásával végződött, mikor is odatornyosultak körém, hogy ők is elbúcsúzzanak tőlem: kaptam egy majd akkora krepp-virágot mint én illetve egy festett selyem darabot. Volt még Koch-AG, ahol mákos guba volt a menü, a gyors és könnyű elkészítésre való tekintettel, meg hogy ez egy másik csoport, és sokan nem ettek még belőle.
Aztán siettem haza, mert este 19h-kor tanári vacsora volt Unnában. Gyönyörű helyen voltunk, féltem az áraktól is, de nem volt olyan vészes. 12-en voltunk végül, és itt hivatalosan is elbúcsúzott tőlem a suli. Frau Eckmann olyan beszédet rittyentett, hogy teljesen meghatódtam, alig tudtam mondani valamit, kb. ilyen gagyi, én is nagyon örülök, hogy itt lehettem és nagyon sokat tanultam tőletek, amit mindenképp kamatoztatni tudok majd a saját osztályomnál-címmel, mert rohadtul nem számítottam rá, hogy akkor lesz a nagy könnyes búcsú, kiindulva abból, hogy én akkor semmivel sem készültem :) Na, de majd májusra összedobok valami szöveget, hogy ne csak én pityeregjek majd egyedül.
Ma, mikor úgy fél órája felébredtem, olyan érzés fogott el, mintha semmi nem történt volna az itt töltött időm alatt, és mindenképp' be kell mennem a suliba, hogy csak lássam a dolgokat, utoljára. Tegnap olyan "gyökkettővel" pakoltam össze az asztalomat, álltam felette, igyekeztem elmenteni a mentális fényképezőgépembe az ott töltött pillanataimat. Azt hiszem, ez a vég-érzet!
De így magamhoz térve eszmélem, hogy ezen kívül millió elintéznivalóra kéne koncentrálnom: ma találkozom ugyanis utoljára Noémivel és Norikoval is :(, és hétfőn jönnek Krisztáék, és szalad a szobám, minden szanaszét, még össze kéne állítanom a többi ajándékot is, és és és itt is a május és végleg vége lesz...
Ohóóóóóóóóó
Egy Jessica (2a) által kapott becenévvel búcsúzik tőletek,
A véget érést nehezen viselő Frau Molni
Az AG-s gyermekeimnek már átadtam a kis búcsúajándékom: írtam nekik jókívánságokat, meg hogy örülök, hogy megismertem őket, valamint kaptak egy-egy, immáron elkészült Glücksbringer Katica-követ, illetve egy egy csoki tojást. Egy kettő teljesen meghatódott, Marco ült a szöveg felett , majd kis csend után: ez igazán szép levél tőled, Frau Molnár, és biztos szerencsét hoz majd a kő. :) - de mindezt olyan komolysággal, mint egy felnőtt. Őrületesek!
Kaptam jó pár rajzot, félig elfogyasztott cukorkát meg mindenféle, hátizsákból éppen fellelhető dolgot, gondolom, viszonzásképpen az ajándékért. Az iskolai nap végül az OGS (napközi) kivonulásával végződött, mikor is odatornyosultak körém, hogy ők is elbúcsúzzanak tőlem: kaptam egy majd akkora krepp-virágot mint én illetve egy festett selyem darabot. Volt még Koch-AG, ahol mákos guba volt a menü, a gyors és könnyű elkészítésre való tekintettel, meg hogy ez egy másik csoport, és sokan nem ettek még belőle.
Aztán siettem haza, mert este 19h-kor tanári vacsora volt Unnában. Gyönyörű helyen voltunk, féltem az áraktól is, de nem volt olyan vészes. 12-en voltunk végül, és itt hivatalosan is elbúcsúzott tőlem a suli. Frau Eckmann olyan beszédet rittyentett, hogy teljesen meghatódtam, alig tudtam mondani valamit, kb. ilyen gagyi, én is nagyon örülök, hogy itt lehettem és nagyon sokat tanultam tőletek, amit mindenképp kamatoztatni tudok majd a saját osztályomnál-címmel, mert rohadtul nem számítottam rá, hogy akkor lesz a nagy könnyes búcsú, kiindulva abból, hogy én akkor semmivel sem készültem :) Na, de majd májusra összedobok valami szöveget, hogy ne csak én pityeregjek majd egyedül.
Ma, mikor úgy fél órája felébredtem, olyan érzés fogott el, mintha semmi nem történt volna az itt töltött időm alatt, és mindenképp' be kell mennem a suliba, hogy csak lássam a dolgokat, utoljára. Tegnap olyan "gyökkettővel" pakoltam össze az asztalomat, álltam felette, igyekeztem elmenteni a mentális fényképezőgépembe az ott töltött pillanataimat. Azt hiszem, ez a vég-érzet!
De így magamhoz térve eszmélem, hogy ezen kívül millió elintéznivalóra kéne koncentrálnom: ma találkozom ugyanis utoljára Noémivel és Norikoval is :(, és hétfőn jönnek Krisztáék, és szalad a szobám, minden szanaszét, még össze kéne állítanom a többi ajándékot is, és és és itt is a május és végleg vége lesz...
Ohóóóóóóóóó
Egy Jessica (2a) által kapott becenévvel búcsúzik tőletek,
A véget érést nehezen viselő Frau Molni
2011. április 5., kedd
Das multikulturelle Leben ist einfach so schöööön
A hosszú hétvégém érzelmekkel teli beszámolója következik.
Péntek este, bár nagyon nehezen akaródzott elindulnom, mert megint el tudtamb***** ütni az időt itthon, mentem Düsseldorfba, Noémihez. Elég későn érkeztem, és egyből városba mentünk, persze, megint a Rajna-parton kötöttünk ki némi alkohol és cigi társaságában (részemről csak a másodikból :-O). Az dobja rám az első követ, aki még nem tett ilyet! :) A filozofáláshoz jó kelléknek szolgálnak ezek az élvezeti szerek, na. Jó pár órás beszélgetés zajlott le megint köztünk, főleg Noéminél volt a szó;), majd egy, a beszélgetésünkből adódóan nagyon misztikusan zajlott az esténk további része. Már indultunk volna haza, mikor is a lépcső tetején vártak Noémi iraki fiú tanítványai (kettő darab), akikről az elmúlt órák során elég sokat beszélgettünk. Némi habozás után, mégis illik-e tanítványokkal az éjszaka folyamán sörözgetni és társalogni, úgy döntöttünk, igen, és együtt sétáltunk az amúgy nagyon szép, de annál fiatalabb iraki kurd fiúkkal a Rajna mentén. Rengeteget beszélgettünk, felváltva a két fiúval, és ez elég erős hatást tett rám. Ja, hogy értsétek: Noémi egy olyan iskolánál van, ahová Flüchtling (háború elől elmenekült) gyerekek járnak. Ezek a srácok is Irakból szöktek ide, nem publikálnám, milyen körülmények között. Valójában felfoghatatlan, hogy a mosolygós, csillogó szemek mögött mi rejtőzhet, amit gondolom mélyre is nyomnának, vagy ki is tépnének magukból, ha lehetne. Eljött az estének azon pontja is, mikor is észleltük, hogy igyekeznek magukat Férfinek ("ugyan, az a 6 év nem sok korkülönbség" mondatokkal) beállítani, ami külső adottságaikat tekintve valóban nem az ;) Aztán próbáltam terelni a dolgot, hogy nem ebből a szempontból fiatal, és rávezetni őket, hogy ezzel azt értettem: még előttük az élet, és tartsanak ki a céljaik mellett. Nagyon furcsa érzések kavarogtak bennem, és érdekes tapasztalni az ilyeneket, és szembesülni önmagunkkal. Remélem és kívánom nekik, hogy sikerüljön felnőniük az életükhöz, a feladatukhoz és sikerüljön nyugati emberré válniuk, integrálódniuk.
Persze, 4kor estünk megint haza, másnap meg 10-11 körül, a csoda időre való tekintettel már a teraszon reggeliztünk - és akkor, talán itt létem alatt a legintenzívebben éreztem azt, hogy szeretem ezt és az itt létet, és hogy most, hogy egyre több és közelebbi barátaim lettek, nem félnék itt maradni és segítségükkel itt elindítani az életem. Tudom, hogy nagyon furcsa lesz otthon minden, és a megszokottság újdonságként fog hatni, már csak az is, hogy forinttal fogok fizetni :) Furcsa érzések, és nem is tudom még elképzelni, mi lesz a kimenete. De azt tudom, hogy egy nagyon fontos és érdekes periódus kezdődik el hamarosan.
A délutánt ismét a Rajna parti lépcsőnél töltöttük, megállapítottuk, hogy csupán egy ágy lassan az akadálya, hogy ne itt éljünk :) Eszement nyár volt egész nap, meg is pirultunk kicsit. Ott ettük meg a tésztáinkat, söröztünk és néztük a bohóc showt - egy fickó, pénzt remélve, szórakozott a járókelőkkel, mi a lépcsőn ülve, a tér adottságait nézve a közönség szerepébe estünk, és együtt nevettek fel az emberek- mintha a Cirkuszban lettünk volna, vagy a kandi kamerát néznénk.
Este múzeumok éjszakája, Timoval és Noémivel - amin azt hiszem a fáradtság, sör és cigi keverékétől beálltam, mintha mondjuk egy holland coffee shop-ból jöttem volna épp :) Ezek a filozofálós napok kihozták belőlem a "dohányost" :), de jó érzés volt, épp azért, mert ritka alkalmak egyike (mármint a cigizés, nem az agytekervények járatása... :))
Nem részletezem, milyen volt a múzeumos éjszaka, mert nem volt egy nagy szám, főleg, hogy teljesen azt érzetem, hogy az agyam belassult az idő meg rohan, és megint 4 óra, hogy hazaértünk.
Reggel 10 körül keltünk, és a változatosság kedvéért beszélgettünk - de most családi dolgokról - elég hasonló a "sorsunk", oder a "karmánk" :) Mivel bicóval érkeztem, megint, és hivatalosak voltunk Norikonál egy reggelire (indulásunkkor 12 is elmúlt már), téptünk át a városon. Noémi olasz módra közlekedik, néha azt hittem, nem jutok el Norikoig :) Megint isteni terülj, terülj aztalkám várt. Sokat beszélgettünk, ott is - én már áttértem szép lassan vegetálási fázisba, és emésztettem a sok mindent, ami kavarog bennem - ételt és gondolatokat egyaránt. Végül még mondták, hogy chanten-eljek (ejtsd: csánten) velük, úh. 20 percet voltam még, aztán eljöttem, hogy vhogy időben itthon legyek. Persze, volt megint 7, hogy hazaértem, mert valahogy megint alakított a DB a vonatokat illetően, és nem akkor jár a közvetlen vonatom, mint eddig.
Ma lezajlott a TS - Aktives Zuhören és annak referálása valamint a következő TS előkészítése, aminek beszámolóját ismét elnapolom, mert hosszúra nyúlt ez a nap is.
Mindenesetre: jól vagyok, csak tényleg elrohant az idő. Azt vettem észre, hogy január óta nem is nagyon szenvedtem honvágyban vagy rossz pillanatokban, hála. Mindenképp' köszönhető az új barátoknak, és annak is, hogy megváltoztak az itthoni állapotok.
A ketchup óta nem történt semmi konkrét ellenem irányuló, illetve nem érzékelem a fertőt, ami a lakásban van. Ma azért kisuvickoltam mindent, mert elérte a nagyon durva határt, és elmosogattam a kb. két hete álló szennyes edényét, azt hiszem Andriskának, ugyanis penész lepte már el a tányérokat. De mindezt ohne idegbajjal tettem: azt hiszem sokat edződtem -testileg (- 5 kg) -lelkileg. ;)
Már csak másfél hét, és véget ér a küldetésem. Azt hiszem, el fogom sírni magam, már most is, hogy belegondolok, mennyire fog hiányozni, hogy nem kiabálnak reggel utánam, hogy "Hallo Frau Molnár", vagy hazafelé nem integetnek rám a haza baktató gyerekek... De majd a magyarok! :) Ma kérdezte Jessica és Tabea, hogy ugye majd meglátogatom őket?, és Lena meg elkérte a "túró rudi" pontos nevét, mert a nagymamája megy Magyarországra, és szeretné, ha hozna neki. :) Édesek! :'(
Remélem, otthon mindenki és minden rendben van!
Csókol és ölel mindenkit
Frau Molnár, a sírás szélén álló tanár-asszisztens
Péntek este, bár nagyon nehezen akaródzott elindulnom, mert megint el tudtam
Persze, 4kor estünk megint haza, másnap meg 10-11 körül, a csoda időre való tekintettel már a teraszon reggeliztünk - és akkor, talán itt létem alatt a legintenzívebben éreztem azt, hogy szeretem ezt és az itt létet, és hogy most, hogy egyre több és közelebbi barátaim lettek, nem félnék itt maradni és segítségükkel itt elindítani az életem. Tudom, hogy nagyon furcsa lesz otthon minden, és a megszokottság újdonságként fog hatni, már csak az is, hogy forinttal fogok fizetni :) Furcsa érzések, és nem is tudom még elképzelni, mi lesz a kimenete. De azt tudom, hogy egy nagyon fontos és érdekes periódus kezdődik el hamarosan.
A délutánt ismét a Rajna parti lépcsőnél töltöttük, megállapítottuk, hogy csupán egy ágy lassan az akadálya, hogy ne itt éljünk :) Eszement nyár volt egész nap, meg is pirultunk kicsit. Ott ettük meg a tésztáinkat, söröztünk és néztük a bohóc showt - egy fickó, pénzt remélve, szórakozott a járókelőkkel, mi a lépcsőn ülve, a tér adottságait nézve a közönség szerepébe estünk, és együtt nevettek fel az emberek- mintha a Cirkuszban lettünk volna, vagy a kandi kamerát néznénk.
Este múzeumok éjszakája, Timoval és Noémivel - amin azt hiszem a fáradtság, sör és cigi keverékétől beálltam, mintha mondjuk egy holland coffee shop-ból jöttem volna épp :) Ezek a filozofálós napok kihozták belőlem a "dohányost" :), de jó érzés volt, épp azért, mert ritka alkalmak egyike (mármint a cigizés, nem az agytekervények járatása... :))
Nem részletezem, milyen volt a múzeumos éjszaka, mert nem volt egy nagy szám, főleg, hogy teljesen azt érzetem, hogy az agyam belassult az idő meg rohan, és megint 4 óra, hogy hazaértünk.
Reggel 10 körül keltünk, és a változatosság kedvéért beszélgettünk - de most családi dolgokról - elég hasonló a "sorsunk", oder a "karmánk" :) Mivel bicóval érkeztem, megint, és hivatalosak voltunk Norikonál egy reggelire (indulásunkkor 12 is elmúlt már), téptünk át a városon. Noémi olasz módra közlekedik, néha azt hittem, nem jutok el Norikoig :) Megint isteni terülj, terülj aztalkám várt. Sokat beszélgettünk, ott is - én már áttértem szép lassan vegetálási fázisba, és emésztettem a sok mindent, ami kavarog bennem - ételt és gondolatokat egyaránt. Végül még mondták, hogy chanten-eljek (ejtsd: csánten) velük, úh. 20 percet voltam még, aztán eljöttem, hogy vhogy időben itthon legyek. Persze, volt megint 7, hogy hazaértem, mert valahogy megint alakított a DB a vonatokat illetően, és nem akkor jár a közvetlen vonatom, mint eddig.
Ma lezajlott a TS - Aktives Zuhören és annak referálása valamint a következő TS előkészítése, aminek beszámolóját ismét elnapolom, mert hosszúra nyúlt ez a nap is.
Mindenesetre: jól vagyok, csak tényleg elrohant az idő. Azt vettem észre, hogy január óta nem is nagyon szenvedtem honvágyban vagy rossz pillanatokban, hála. Mindenképp' köszönhető az új barátoknak, és annak is, hogy megváltoztak az itthoni állapotok.
A ketchup óta nem történt semmi konkrét ellenem irányuló, illetve nem érzékelem a fertőt, ami a lakásban van. Ma azért kisuvickoltam mindent, mert elérte a nagyon durva határt, és elmosogattam a kb. két hete álló szennyes edényét, azt hiszem Andriskának, ugyanis penész lepte már el a tányérokat. De mindezt ohne idegbajjal tettem: azt hiszem sokat edződtem -testileg (- 5 kg) -lelkileg. ;)
Már csak másfél hét, és véget ér a küldetésem. Azt hiszem, el fogom sírni magam, már most is, hogy belegondolok, mennyire fog hiányozni, hogy nem kiabálnak reggel utánam, hogy "Hallo Frau Molnár", vagy hazafelé nem integetnek rám a haza baktató gyerekek... De majd a magyarok! :) Ma kérdezte Jessica és Tabea, hogy ugye majd meglátogatom őket?, és Lena meg elkérte a "túró rudi" pontos nevét, mert a nagymamája megy Magyarországra, és szeretné, ha hozna neki. :) Édesek! :'(
Remélem, otthon mindenki és minden rendben van!
Csókol és ölel mindenkit
Frau Molnár, a sírás szélén álló tanár-asszisztens
2011. március 31., csütörtök
Trainingsspirale, avagy miért is szép a német nyelv ;)
Hű, hol is maradtam le... talán az előző hétvégémnél.
Noémi, mint általában minden hétvégére, most is invitált magához, illetve Düsseldorfba. Mentem is.
Vacsorával indult a szombat este. Noémiék egyik japán ismerőse, Norico volt a vendéglátónk, de nem is akármilyen. A csaj amint kortyoltam a poharamból, töltötte is tele, de ezt mindennel így csinálta, így Noémi elfogyasztott kb. egy liter bort az este folyamán. :) A női szövetkezet bővült Timoval, aki szintén ismerőse Noéminek. Talán még nem is meséltem róla, de most akkor megteszem. Noémiék japán buddhisták, a pontos nevét nem tudom a vallásnak (talán sakka gokka), és innen ez a nagyon sok és sokféle ismeretség. Mindenki nagyon kedves és nyílt szívű egymással, fel sem merül, hogy bárki is rossz ember lenne, és örülök, hogy ilyen társaságba kerültem. Van egy bizonyos rituáléjuk, amin párszor részt vettem én is, de nekem még nehezen megy ez, és főleg, mert nem szeretem a közös imádságokat, semmilyen formában. De képzeljétek: ajándékot is kaptam Noricotól, pedig másodjára találkoztunk: egy, az "imádságukhoz" szükséges füzért. No, nem kell félni vagy megijedni: ez semmilyen szekta, és azért veszek részt ezeken az imádságokon, hogy ne sértsem meg őket. Ezek kántálások, amik a lelki erőért, hogy sikerüljön a problémáikat legyőzni és közösen, mások segítéséért szólnak. Igazából, mindaz, amit ők közösen tesznek teszem én magam is, csak nem járok ezzel közösségbe. De a beszélgetések nagyon jól szoktak sikeredni. Így volt ez múlt szombaton is, mivel hogy hajnali 4kor indultunk haza Noémivel. Nagyon sokat beszélgettünk, és főleg hitről, világnézetről. Őket érdekelte, mit gondolok a hitükről, én meg elmondtam azt, amit fent írtam: hogy valójában ugyanazokat vallom én is, és ugyanazok az elvek, célok vezérelnek, mint őket, csak én ezt magamban vezetem le. És olyat mondtak, amit jó hallani, hogy higgye az ember, hogy jó úton halad: azt mondták, hogy nagyon erős vagyok, hogy képes vagyok/voltam az elmúlt éveimet végigcsinálni. Persze, nem voltam teljesen egyedül, és köszönöm is mindenkinek, akik bátorítottak és erőt öntöttek mindig belém. No, de mielőtt elérzékenyülök... négy körül már nem igen indultam haza, így végre eleget téve a meghívásnak, ott aludtam Noéminél, és persze, a másnapra tervezett "nekem 2-3kor azért haza kéne indulnom"-ból lett egy déli kelés és egy este 6 órai indulás :) Csoda idő volt, úgyhogy bringáztunk a Rajna mentén, fagyiztunk, kavicsokat gyűjtöttünk az Orsi okos ötleteihez (szerencsét hozó katicabogarakat festek majd búcsúajándékba a kölköknek kavicsara), így plusz 2 kg-val tértem haza. A vonaton semmi hely nem volt hazafelé, érthető módon az összes gyerekes kirándulni lehetett, és persze 3 babakocsi mellett nem fér már el bicaj a bicós vagonban.
(Képeket a picasá-ban láthattok, mert ide már nem enged, a dög!)
Hétfőn nem volt tanítás, ezt is csütörtökön, egy Beatrix-féle elszólásból tudtam meg, mikor is szólt a kölköknek, h. hétfőn nincs tanítás- jaa, hogy nincs?! Az oka az volt, hogy a tanároknak megkezdődött a továbbképzés a Trainingssprialék-ra (továbbiakban TS). Erről a TS-ről már olvashattatok itt. Annyit tesz, hogy bizonyos módszereket blokkosítva (3 tanórában) jobban edzenek annak érdekében, hogy tudatosuljon, és hogy ezt remélve, a legközelebb adódó alkalomkor tudják is használni a kölkök.
Ilyenek voltak eddig pl., hogy hogyan kell az ollóval nyírni, hogyan jelöljünk ki szavakat (pl. aláhúzással, szövegkiemelővel, karikázással), hogyan húzzunk alá (itt megbeszélik a megfelelő eszközöket, mik megengedettek, mert pl. nem megengedett a golyóstoll vagy a filc használata, egy évfolyamon sem), hogyan gyűjtsünk ki Stichwortokat egy szövegből stb. És ezeket szépen rendszerezik egy Methodenmappe-ba, és készül mindig egy plakát is az osztályba, amire lehet mindig hivatkozni, hogy "hahó, emlékszel, megbeszéltük, hogyan is kell aláhúzni" stb.
A továbbképzés első feléről engem, közös megegyezéssel, likvidáltak, mert hogy kéne inkább csinálni a Kochbuch-ot. Oké! Igen, még mindig, és sajnos nem könnyítik meg a dolgomat, ugyanis már ami kész volt német, abba tegnap Julianne - tényleg csak segítő szándékkal, hogy haladjunk- belegépelt, de így össze-vissza csúsztak az oldalak, ami még nem lett volna gond, de abban a hiszemben, hogy amiben ő munkálkodik, az az európai kochbuch (igen, van egy olyan is, vagyis lesz), kitörölt olyan német szövegeket, amik oda nem kellenek -vagyis hát mégis, ugyebár, és ezzel csak az volt a gond, hogy el is mentette, persze, nem mentés másként-tel. Jááj. Úgyhogy adott most egy plusz munkát, hogy azt újra rendbe hozzam.
Na, de visszatérve a hétfőre: a továbbképzés második felére lemehettem :) Tök jó volt, mert hogy mi is eljátszottuk azt, amit másnap a gyerekekkel kellett csináltatni. Így hétfőn előkészültünk a "Nonverbale Kommunikation - Blickkontakt" TS-ra, aminek a lényege - amit már ki is találhattatok- a szemkontaktus fontossága a kommunikáció során.
A TS egy "Stille Post"-tal kezdődött, kicsit másabb formában. Bizonyos szimbolúmokat kellett egymás hátára rajzolni. 5-6 gyerek állt egymás mögött, az utolsó húzott egy szimbólumot, majd ezt rárajzolta az ujjával az előtte álló hátára, aki ezt érzékelve, továbbrajzolta az ő előtte lévőére, persze azt, amit érzett. Az utolsónak pedig egy lapra kellett lerajzolnia, mit érzett. Direkt egyszerű és ismert szimbóluomokat válaszottunk (szív, felhő, olló...). Ez a játék volt a bemelegítő, főleg, mert ebben aztán rohadtul nincs blickkontakt. Igazából arra lehetett reflektálni, mennyire nehezíti a dolgot, ha nem látjuk a másik arcát, kifejezéseit.
Aztán jött egy "Zauberball" nevezetű játék, aminél én többször is leállítottam volna a játékot, mert elhülyéskedték. Arról szólt volna, hogy körben állva a kezdő játékos ránéz valakire, aki érzékeli ezt, és neki dobja a labdát. És így tovább. Eleinte igazi labdával, később az ún. Zauberball-al, vagyis a képzeletbeli labdával ment a játék. Persze, az igazi labdás játéknál az volt a nagyobb gond, legalábbis nekem, hogy mindenki ugrott a labda után, még ha nem is rá néztek. És persze barát-barátnak dobta, így sokan kimaradtak a játékból.
A fő játék az ún. "Spinnennetz" volt. A feladat első része amúgy az volt, hogy 5-6 gyerek körbeállt egy papírlapot és volt egy fekete zsírkréta az asztalon. A kezdő embernek rá kellett néznie valakire, annak ugye vennie kellett az adást, hogy ő az, valamint akire rápillantottak megfogta a krétát, húzott egy vonalat attól az embertől, aki rá pillantott oda, ahol ő állt, majd le kellett tenni a krétát. Most az volt soron, akire pillantottak, és így ment a játék tovább, ebből végül egy pókháló kellett, hogy kialakuljon.
A feladat második része, a szabályok megbeszélése után az volt, hogy ezt a spinnennetz-et ki kellett színezni. Felállás ugyanaz, a változás annyi, hogy most a fekete zsírkréta helyett 4 színes kréta (piros, sárga, zöld és kék) volt a papír négy szélén. A feladat az volt, hogy valakire rá kellett nézni, és annak jelezni, hogy melyik krétával színezzen ki egy területet a spinnennetzből ( a területet már nem kellett meghatározni, az elég nehéz lett volna). Szerintem állati jó kis feladat, és ha lehetőségem lesz rá, majd otthon is szabadalmaztatom ezeket a TS-kat. :)
Ezzel át is csaptam a keddbe, ahol az imént leírt TS-ét egy újabb továbbképzés, vagyis egy újabb TS kidolgozása követte, az "Aktives Zuhören" (avagy az aktív figyelem)-é. :D Hát, erről szóljon majd egy következő bejegyzés!
Noémi, mint általában minden hétvégére, most is invitált magához, illetve Düsseldorfba. Mentem is.
Vacsorával indult a szombat este. Noémiék egyik japán ismerőse, Norico volt a vendéglátónk, de nem is akármilyen. A csaj amint kortyoltam a poharamból, töltötte is tele, de ezt mindennel így csinálta, így Noémi elfogyasztott kb. egy liter bort az este folyamán. :) A női szövetkezet bővült Timoval, aki szintén ismerőse Noéminek. Talán még nem is meséltem róla, de most akkor megteszem. Noémiék japán buddhisták, a pontos nevét nem tudom a vallásnak (talán sakka gokka), és innen ez a nagyon sok és sokféle ismeretség. Mindenki nagyon kedves és nyílt szívű egymással, fel sem merül, hogy bárki is rossz ember lenne, és örülök, hogy ilyen társaságba kerültem. Van egy bizonyos rituáléjuk, amin párszor részt vettem én is, de nekem még nehezen megy ez, és főleg, mert nem szeretem a közös imádságokat, semmilyen formában. De képzeljétek: ajándékot is kaptam Noricotól, pedig másodjára találkoztunk: egy, az "imádságukhoz" szükséges füzért. No, nem kell félni vagy megijedni: ez semmilyen szekta, és azért veszek részt ezeken az imádságokon, hogy ne sértsem meg őket. Ezek kántálások, amik a lelki erőért, hogy sikerüljön a problémáikat legyőzni és közösen, mások segítéséért szólnak. Igazából, mindaz, amit ők közösen tesznek teszem én magam is, csak nem járok ezzel közösségbe. De a beszélgetések nagyon jól szoktak sikeredni. Így volt ez múlt szombaton is, mivel hogy hajnali 4kor indultunk haza Noémivel. Nagyon sokat beszélgettünk, és főleg hitről, világnézetről. Őket érdekelte, mit gondolok a hitükről, én meg elmondtam azt, amit fent írtam: hogy valójában ugyanazokat vallom én is, és ugyanazok az elvek, célok vezérelnek, mint őket, csak én ezt magamban vezetem le. És olyat mondtak, amit jó hallani, hogy higgye az ember, hogy jó úton halad: azt mondták, hogy nagyon erős vagyok, hogy képes vagyok/voltam az elmúlt éveimet végigcsinálni. Persze, nem voltam teljesen egyedül, és köszönöm is mindenkinek, akik bátorítottak és erőt öntöttek mindig belém. No, de mielőtt elérzékenyülök... négy körül már nem igen indultam haza, így végre eleget téve a meghívásnak, ott aludtam Noéminél, és persze, a másnapra tervezett "nekem 2-3kor azért haza kéne indulnom"-ból lett egy déli kelés és egy este 6 órai indulás :) Csoda idő volt, úgyhogy bringáztunk a Rajna mentén, fagyiztunk, kavicsokat gyűjtöttünk az Orsi okos ötleteihez (szerencsét hozó katicabogarakat festek majd búcsúajándékba a kölköknek kavicsara), így plusz 2 kg-val tértem haza. A vonaton semmi hely nem volt hazafelé, érthető módon az összes gyerekes kirándulni lehetett, és persze 3 babakocsi mellett nem fér már el bicaj a bicós vagonban.
(Képeket a picasá-ban láthattok, mert ide már nem enged, a dög!)
Hétfőn nem volt tanítás, ezt is csütörtökön, egy Beatrix-féle elszólásból tudtam meg, mikor is szólt a kölköknek, h. hétfőn nincs tanítás- jaa, hogy nincs?! Az oka az volt, hogy a tanároknak megkezdődött a továbbképzés a Trainingssprialék-ra (továbbiakban TS). Erről a TS-ről már olvashattatok itt. Annyit tesz, hogy bizonyos módszereket blokkosítva (3 tanórában) jobban edzenek annak érdekében, hogy tudatosuljon, és hogy ezt remélve, a legközelebb adódó alkalomkor tudják is használni a kölkök.
Ilyenek voltak eddig pl., hogy hogyan kell az ollóval nyírni, hogyan jelöljünk ki szavakat (pl. aláhúzással, szövegkiemelővel, karikázással), hogyan húzzunk alá (itt megbeszélik a megfelelő eszközöket, mik megengedettek, mert pl. nem megengedett a golyóstoll vagy a filc használata, egy évfolyamon sem), hogyan gyűjtsünk ki Stichwortokat egy szövegből stb. És ezeket szépen rendszerezik egy Methodenmappe-ba, és készül mindig egy plakát is az osztályba, amire lehet mindig hivatkozni, hogy "hahó, emlékszel, megbeszéltük, hogyan is kell aláhúzni" stb.
A továbbképzés első feléről engem, közös megegyezéssel, likvidáltak, mert hogy kéne inkább csinálni a Kochbuch-ot. Oké! Igen, még mindig, és sajnos nem könnyítik meg a dolgomat, ugyanis már ami kész volt német, abba tegnap Julianne - tényleg csak segítő szándékkal, hogy haladjunk- belegépelt, de így össze-vissza csúsztak az oldalak, ami még nem lett volna gond, de abban a hiszemben, hogy amiben ő munkálkodik, az az európai kochbuch (igen, van egy olyan is, vagyis lesz), kitörölt olyan német szövegeket, amik oda nem kellenek -vagyis hát mégis, ugyebár, és ezzel csak az volt a gond, hogy el is mentette, persze, nem mentés másként-tel. Jááj. Úgyhogy adott most egy plusz munkát, hogy azt újra rendbe hozzam.
Na, de visszatérve a hétfőre: a továbbképzés második felére lemehettem :) Tök jó volt, mert hogy mi is eljátszottuk azt, amit másnap a gyerekekkel kellett csináltatni. Így hétfőn előkészültünk a "Nonverbale Kommunikation - Blickkontakt" TS-ra, aminek a lényege - amit már ki is találhattatok- a szemkontaktus fontossága a kommunikáció során.
A TS egy "Stille Post"-tal kezdődött, kicsit másabb formában. Bizonyos szimbolúmokat kellett egymás hátára rajzolni. 5-6 gyerek állt egymás mögött, az utolsó húzott egy szimbólumot, majd ezt rárajzolta az ujjával az előtte álló hátára, aki ezt érzékelve, továbbrajzolta az ő előtte lévőére, persze azt, amit érzett. Az utolsónak pedig egy lapra kellett lerajzolnia, mit érzett. Direkt egyszerű és ismert szimbóluomokat válaszottunk (szív, felhő, olló...). Ez a játék volt a bemelegítő, főleg, mert ebben aztán rohadtul nincs blickkontakt. Igazából arra lehetett reflektálni, mennyire nehezíti a dolgot, ha nem látjuk a másik arcát, kifejezéseit.
Aztán jött egy "Zauberball" nevezetű játék, aminél én többször is leállítottam volna a játékot, mert elhülyéskedték. Arról szólt volna, hogy körben állva a kezdő játékos ránéz valakire, aki érzékeli ezt, és neki dobja a labdát. És így tovább. Eleinte igazi labdával, később az ún. Zauberball-al, vagyis a képzeletbeli labdával ment a játék. Persze, az igazi labdás játéknál az volt a nagyobb gond, legalábbis nekem, hogy mindenki ugrott a labda után, még ha nem is rá néztek. És persze barát-barátnak dobta, így sokan kimaradtak a játékból.
A fő játék az ún. "Spinnennetz" volt. A feladat első része amúgy az volt, hogy 5-6 gyerek körbeállt egy papírlapot és volt egy fekete zsírkréta az asztalon. A kezdő embernek rá kellett néznie valakire, annak ugye vennie kellett az adást, hogy ő az, valamint akire rápillantottak megfogta a krétát, húzott egy vonalat attól az embertől, aki rá pillantott oda, ahol ő állt, majd le kellett tenni a krétát. Most az volt soron, akire pillantottak, és így ment a játék tovább, ebből végül egy pókháló kellett, hogy kialakuljon.
A feladat második része, a szabályok megbeszélése után az volt, hogy ezt a spinnennetz-et ki kellett színezni. Felállás ugyanaz, a változás annyi, hogy most a fekete zsírkréta helyett 4 színes kréta (piros, sárga, zöld és kék) volt a papír négy szélén. A feladat az volt, hogy valakire rá kellett nézni, és annak jelezni, hogy melyik krétával színezzen ki egy területet a spinnennetzből ( a területet már nem kellett meghatározni, az elég nehéz lett volna). Szerintem állati jó kis feladat, és ha lehetőségem lesz rá, majd otthon is szabadalmaztatom ezeket a TS-kat. :)
Ezzel át is csaptam a keddbe, ahol az imént leírt TS-ét egy újabb továbbképzés, vagyis egy újabb TS kidolgozása követte, az "Aktives Zuhören" (avagy az aktív figyelem)-é. :D Hát, erről szóljon majd egy következő bejegyzés!
2011. március 23., szerda
Szombat, de még a múlt heti és az elmúlt hét eseményei.zip
Egy picit el vagyok maradva magamtól, úgy egy héttel, de most újból a pótlás útjára lépek.
Múlt szombaton, igen, mikor még anyukám itt volt, ellátogattunk Düsseldorfba. De előtte be kellett mennünk Dortmundba a cuccainkért. Csoda idő volt, mint ahogy ma is, és ahogy sétáltunk a kávézótól a pályaudvar felé a Hansa-platzon meg úgy a belvárosban piac volt. Eddig sosem jutottam el ide, mert szombat reggel és délelőttönként inkább az ágyat nyomom, mint hogy piacra menjek a belvárosba. Volt ott virág és zöldségárustól kedve szoboremberen át az utcai zongorásokig. Beebédeltünk egy thüringen-i Bratwurstot, és végigjártuk az egyik négyemeletes könyvesboltot... hmmm... álomhely. (Nem is tudok már lassan dönteni, hogy papírárus vagy könyveladó egy ilyen Thalia vagy Mayersche-ben lennék, ha újjászületnék... :))
Be is szereztük a Kater Kamikaze-t, amit a vonatra várva ki is olvastunk :) Düsseldorfban nem voltunk túlzottan sokat, azt hiszem, kifáradtunk mindketten az elmúlt hétben, úh. csak pár dolgot tekintettünk meg.
A vasárnap a pakolásról és a semmittevésről szólt. Délután kimentünk a reptérre, és felraktam anyát a gépre. Igyekeztem volna ügyelni rá, hogy tényleg felszálljon, és nehogy beállítson taxival (ugyebár...) a házhoz, amit majd nekem kell kifizetnem :-O ;), de eljöttem, mert így elértem pont egy buszt. Így végződött a családi Németországozás.
Az elmúlt hetem úgy indult, hogy hétfőn, amint beértem a suliba elkapott Julianne, hogy elkért erről és erről az óráról, meg holnapról is, segítenem kéne a Kochbuchjuk összeállításában. Ez igazából arról szólt, hogy szerkesztgettem a wordben, beillesztettem más dokumentumokat és főleg a már meglévőket újraformázhattam, mert ha csak belenyúlt az ember az oldalba, minden máshogy állt, mint azelőtt. Azt hiszem indóformatikai asszisztens vált már belőlem, mert most már úgy gondolják, hogy én mindenhez értek. Nem működött vmiért a hiper nyomtatójuk a titkárságon, és nézett rám az igazgató, kérdőn: mi lehet a baja? Én meg kérdőn visszanéztem, kb. jelezve: honnan a rákból tudjam - hogy fogalmam sincs. No, kb. worddel és worddel teltek a napjaim, mellettem ült Julianne, és mondta, mit akar, én meg megvalósítottam. Elájultak, hogy egy táblázatot kiviteleztem az ő elképzeléseikről. ;) Én jókat röhögtem ezen magamban. Azonban ma már fordult egy kicsit a helyzet: eddig általában szépen, kicsit szánva-bánva, hogy megint munkát kell adniuk, kértek meg, hogy tudnék-e segíteni. Ma Julianne azzal állt elő, hogy 3. órában maradjak fent, mert csinálni kell a kochbuchot tovább. Ez nem jött össze külső erők miatt, majd kérdezte, hogy holnap a második órában hol vagyok. Jeleztem neki, hogy holnap csak a 3. órára jövök. Erre ő: jó, akkor 2. órában szabad vagy, akkor csináljuk. Ööö... oké. Bizoányra én szúrtam el, és fel kéne vennem a magyar munkamorált, mi szerint, ne mutasd kifelé, hogy gyorsan és könnyen végzel egy feladattal, mert akkor rád szállnak. Bár lehet, nem ez a helyzet, csak a "nagy szakértelmem"-re van szükségük, de azért a kérlek - szó szerintem még belefért volna abba a mondatba.
Aztán még azon a héten utazott ez a négy fős delegáció Magyarországra, Ajkára, ahol is ezt a Projektet dolgozgatják még közösen. Amúgy valami hihetetlen, hogy egy ilyen egyszerű dolog köré mekkora felhajtást tudnak keríteni, de ezt már sok esetben tapasztaltam itt, németéknél. De az biztos is, hogy így tudják eladhatóvá tenni mondjuk a gyengébb felfogásúak számára is a dolgokat (gondolok itt iskolai túlon-túl kidolgozásokra... vagy nem is tudom, mi a jó szó rá).
És mivel az én mentorom, Beatrix is a quartett részét képezte, nekem jutott a feladat, hogy helyettesítsek az osztályban, hétfő és kedd.
Hétfőn, hogy el ne késsem és mindent jól csináljak, 45 perccel kezdés előtt már az iskolaudvaron ballagtam a bejárati ajtó felé, sejtve, hogy b*szottul nem lesz még itt senki (tanár), rajtam kívül. Ezzel csak az a gond, hogy nekem kulcsom nincsa bejárathoz, és ha nincs itt senki, akkor kerülve ugyan, de be tudok "törni" az épületbe. Így is volt, persze. Mindent előkészítettem és indulhatott a nap. Jól ment, mint ahogy egy helyettesítő-órának mennie kell, de kezdem tudomásul venni és megérteni, hogy nem (mindig) bennem van a hiba, hanem a helyzet miatt. Itt arról lenne szó, hogy nálam soha nem fognak úgy viselkedni, mint a tanítójuknál, mert a szemükben nem vagyok elsődleges Kontaktperson. :) És miután ezt már mások esetében is láttam, megnyugodtam kicsit. :)
No, a hétfői nagyszünetre be voltam osztva udvari ügyeletesnek. Ketten szoktak lenni, és a párom Frau Lagemann volt, vagyis kellett volna, hogy legyen. Kicsit késve érkezett, vagy csk elég későn fedeztem fel az udvaron, pedig hát... na de nem is ez a lényeg. Mindig történik valami, általában jönnek oda, hogy ez és ez lökdösött, elvette a sapkám, megvert, csúfolt bla bla bla. Na, én ráálltam a negyedikesekre, akik egymás lábát húzták ki a másik alól, ami nem túl jó dolog, főleg hogy a faháncs alatt jó megtermett sziklák vannak. De közben igyekszik az ember szemmel tartani azt a kb. 200 gyereket az óriási udvaron és mezőn (tényleg bazi nagy terület). Na persze, jöttek is, hogy az egyiknek kiment a lába, meg hogy a másikat hasba rúgták. Felkerekedek az illetékesek elővételére, közben betalálnak újabb hasba rúgottak, frankó. Frau Lagemann-nak meg feltettem a költői kérdést, hogy mégis lehet-e egymás lábát kihúzkodóst játszani, mert hogy nekem beakarják adni, hogy ezt szabad. Na de a lényeg lényege, hogy ott volt az udvaron egy Opa, méghozzá az egyik hasba rúgotté, majd odajön hozzám ez a papi, hogy ""Mi komolyan erőszakmentes Schule-nek gondoljuk magunkat?" Nézek rá, kérdem, igen? Erre ő: igen? Mert hogy ilyenek történnek itt. Mondom neki. Ne haragudjon, de sok esetben olyan helyen vannak, ahol nem lehet őket látni. Erre ő: Igen, a rét egy eldugott hely, hogy nem lehet őket látni. Na, aztán otthagytam. Engem mindig betalálnak! Amúgy két tanár is kevés erre a területre, és bőven szűkíteni lehetne a területet, ahol tartózkodhatnak. Persze, szemmel kell tartani a gyerekeket, de képtelenség, és nekem, első alkalommal beszól egy papa, hát az agyam eldobom! :)
A tegnapi napra kiderült, hogy a négy óra helyett még az ötödikben is helyettesítek, mert nincs angol tanár, én meg (nagyokos), mondtam: bevállalom, négy óra után még egy, az már tényleg mindegy. Jó is volt, mert így a csigák is be tudták fejezni a madaras képet és utána kirobbantunk az udvarra játszani, mert hogy csuda idő van itt mostanság. Páran a rúdakon csimpaszkodtam, meg pörögtek, amit én is úúúgy szerettem csinálni, és mikor épp nem volt ott egy gyerek sem, és csekkoltam, hogy nem lát egy felnőtt sem, mondtam, hogy most "én is had', én is had'" :D És engedték, kikötöttem, nem röhögni, ha leesnék, vagy ilyesmi :D De nem estem le, és meglepődve magamon, még tök sok mindent tudok, és Joana-tól tanulva, újabb formával (Discogömb) bővítettem repertoárom ;) Jól elvoltunk, és kicsit összébb nőttünk így a gyerekekkel - ami tök jó, de már most tudom, nagyon fognak hiányozni... :S
Ma, mikor ismét visszaestem az asszisztencia szerepébe jöttek oda hozzám beszélgetni, és érezhető volt, hogy nem gyűlöltek meg a két együtt töltött nap után. Persze, sokat viccelődtem velük, kitört belőlem az eddig visszafogott valódi énem, mert hát itt nem nagyon szoktak pl. magukon viccelődni a tanárok, és úgy alapból más a hangulat, de ezt már egyszer kifejtettem. Ez nem jelent rosszabbat, csak más, és hát főleg, német. :)
Képzeljétek, ma Marek, aki szintén oltári beszédes kedvében volt, bár mióta már jobban megy a német, azóta csak dumál :) is mesélgetett nekem, Japánról, az atomkatasztrófáról, és mondja, hogy tudja, hogy volt ilyen Csernobilban is (azt mondja, mi lengyelül így mondjuk Csernobil ... édes, nem akartam mondani, hogy mi is, magyarul, és valószínű, németül is...), de ott csak egy reaktor (ezt a szót használta) robbant fel, itt meg három is... Kérdem tőle, ezekről ki mesélt neked? Az apukám, mondja. És most gondoltam csak bele, hogy ha ezt az apukája mind lengyelül mondta, hogy volt képes ezt így elmesélni nekem, németül? Nagyon bírom azt a kissrácot, már sokszor megmutatta, hogy egy kedves, szociálisan nagyon fejlett, jól nevelt és értelmes gyerek. Pl. ma, mikor én is társultam a nagyszünetben az udvari néphez, odamentem a rúdakhoz (na jóóó, csak is azért, mert visszahúzott a szívem, és megint vártam az alkalmat, hogy akciózhassak... :D), de viccet félre téve, jött oda Celina hozzám, és mesélt a fogtöméséről :D, amikor is Marek mondja, hogy Frau Molnár, nézt, már miket tudok, és produkálta magát, majd Celina mondja, hogy ilyet ős is tud, de nem ezen a magason. Erre Marek: Celina, gyere próbáld ki, átadom, de segítek, nézd, így kell csinálni (bemutatja), na, komm... És Marek kedvessége megtörte Celinát, és pörgött ő is egyet a rúdon.
Megsimiztem a buksiját, Celinának, hogy ügyes volt (amúgy totál nem, de nem baj...) És rá is jöttem, míg szőke, kócos hajában pihent kezem, hogy baromi nagy elvonási tüneteim vannak Boris-schmusenolásból, mert hogy ma már vagy az ötödik gyereket simiztem meg - és nem félreérteni! Tegnap is rá akartam vetni magam egy, a szomszédban kószáló macskára (szerintem ez volt, amelyik egyszer megharapott), de már a ciccegésemre elrohant. Bizonyára rosszul ejtettem ki a cicc-et...
És most egy megérdemelt alvással fogom lezárni a túlpörgött agyamat és a blogot is, mert hogy nagyon elfáradtam.
Remélem, kellően bepótoltam mindent és kárpótoltam az olvasótábort.
Csók és ölelés (és simi) Nektek!
Múlt szombaton, igen, mikor még anyukám itt volt, ellátogattunk Düsseldorfba. De előtte be kellett mennünk Dortmundba a cuccainkért. Csoda idő volt, mint ahogy ma is, és ahogy sétáltunk a kávézótól a pályaudvar felé a Hansa-platzon meg úgy a belvárosban piac volt. Eddig sosem jutottam el ide, mert szombat reggel és délelőttönként inkább az ágyat nyomom, mint hogy piacra menjek a belvárosba. Volt ott virág és zöldségárustól kedve szoboremberen át az utcai zongorásokig. Beebédeltünk egy thüringen-i Bratwurstot, és végigjártuk az egyik négyemeletes könyvesboltot... hmmm... álomhely. (Nem is tudok már lassan dönteni, hogy papírárus vagy könyveladó egy ilyen Thalia vagy Mayersche-ben lennék, ha újjászületnék... :))
Be is szereztük a Kater Kamikaze-t, amit a vonatra várva ki is olvastunk :) Düsseldorfban nem voltunk túlzottan sokat, azt hiszem, kifáradtunk mindketten az elmúlt hétben, úh. csak pár dolgot tekintettünk meg.
A vasárnap a pakolásról és a semmittevésről szólt. Délután kimentünk a reptérre, és felraktam anyát a gépre. Igyekeztem volna ügyelni rá, hogy tényleg felszálljon, és nehogy beállítson taxival (ugyebár...) a házhoz, amit majd nekem kell kifizetnem :-O ;), de eljöttem, mert így elértem pont egy buszt. Így végződött a családi Németországozás.
Az elmúlt hetem úgy indult, hogy hétfőn, amint beértem a suliba elkapott Julianne, hogy elkért erről és erről az óráról, meg holnapról is, segítenem kéne a Kochbuchjuk összeállításában. Ez igazából arról szólt, hogy szerkesztgettem a wordben, beillesztettem más dokumentumokat és főleg a már meglévőket újraformázhattam, mert ha csak belenyúlt az ember az oldalba, minden máshogy állt, mint azelőtt. Azt hiszem indóformatikai asszisztens vált már belőlem, mert most már úgy gondolják, hogy én mindenhez értek. Nem működött vmiért a hiper nyomtatójuk a titkárságon, és nézett rám az igazgató, kérdőn: mi lehet a baja? Én meg kérdőn visszanéztem, kb. jelezve: honnan a rákból tudjam - hogy fogalmam sincs. No, kb. worddel és worddel teltek a napjaim, mellettem ült Julianne, és mondta, mit akar, én meg megvalósítottam. Elájultak, hogy egy táblázatot kiviteleztem az ő elképzeléseikről. ;) Én jókat röhögtem ezen magamban. Azonban ma már fordult egy kicsit a helyzet: eddig általában szépen, kicsit szánva-bánva, hogy megint munkát kell adniuk, kértek meg, hogy tudnék-e segíteni. Ma Julianne azzal állt elő, hogy 3. órában maradjak fent, mert csinálni kell a kochbuchot tovább. Ez nem jött össze külső erők miatt, majd kérdezte, hogy holnap a második órában hol vagyok. Jeleztem neki, hogy holnap csak a 3. órára jövök. Erre ő: jó, akkor 2. órában szabad vagy, akkor csináljuk. Ööö... oké. Bizoányra én szúrtam el, és fel kéne vennem a magyar munkamorált, mi szerint, ne mutasd kifelé, hogy gyorsan és könnyen végzel egy feladattal, mert akkor rád szállnak. Bár lehet, nem ez a helyzet, csak a "nagy szakértelmem"-re van szükségük, de azért a kérlek - szó szerintem még belefért volna abba a mondatba.
Aztán még azon a héten utazott ez a négy fős delegáció Magyarországra, Ajkára, ahol is ezt a Projektet dolgozgatják még közösen. Amúgy valami hihetetlen, hogy egy ilyen egyszerű dolog köré mekkora felhajtást tudnak keríteni, de ezt már sok esetben tapasztaltam itt, németéknél. De az biztos is, hogy így tudják eladhatóvá tenni mondjuk a gyengébb felfogásúak számára is a dolgokat (gondolok itt iskolai túlon-túl kidolgozásokra... vagy nem is tudom, mi a jó szó rá).
És mivel az én mentorom, Beatrix is a quartett részét képezte, nekem jutott a feladat, hogy helyettesítsek az osztályban, hétfő és kedd.
Hétfőn, hogy el ne késsem és mindent jól csináljak, 45 perccel kezdés előtt már az iskolaudvaron ballagtam a bejárati ajtó felé, sejtve, hogy b*szottul nem lesz még itt senki (tanár), rajtam kívül. Ezzel csak az a gond, hogy nekem kulcsom nincsa bejárathoz, és ha nincs itt senki, akkor kerülve ugyan, de be tudok "törni" az épületbe. Így is volt, persze. Mindent előkészítettem és indulhatott a nap. Jól ment, mint ahogy egy helyettesítő-órának mennie kell, de kezdem tudomásul venni és megérteni, hogy nem (mindig) bennem van a hiba, hanem a helyzet miatt. Itt arról lenne szó, hogy nálam soha nem fognak úgy viselkedni, mint a tanítójuknál, mert a szemükben nem vagyok elsődleges Kontaktperson. :) És miután ezt már mások esetében is láttam, megnyugodtam kicsit. :)
No, a hétfői nagyszünetre be voltam osztva udvari ügyeletesnek. Ketten szoktak lenni, és a párom Frau Lagemann volt, vagyis kellett volna, hogy legyen. Kicsit késve érkezett, vagy csk elég későn fedeztem fel az udvaron, pedig hát... na de nem is ez a lényeg. Mindig történik valami, általában jönnek oda, hogy ez és ez lökdösött, elvette a sapkám, megvert, csúfolt bla bla bla. Na, én ráálltam a negyedikesekre, akik egymás lábát húzták ki a másik alól, ami nem túl jó dolog, főleg hogy a faháncs alatt jó megtermett sziklák vannak. De közben igyekszik az ember szemmel tartani azt a kb. 200 gyereket az óriási udvaron és mezőn (tényleg bazi nagy terület). Na persze, jöttek is, hogy az egyiknek kiment a lába, meg hogy a másikat hasba rúgták. Felkerekedek az illetékesek elővételére, közben betalálnak újabb hasba rúgottak, frankó. Frau Lagemann-nak meg feltettem a költői kérdést, hogy mégis lehet-e egymás lábát kihúzkodóst játszani, mert hogy nekem beakarják adni, hogy ezt szabad. Na de a lényeg lényege, hogy ott volt az udvaron egy Opa, méghozzá az egyik hasba rúgotté, majd odajön hozzám ez a papi, hogy ""Mi komolyan erőszakmentes Schule-nek gondoljuk magunkat?" Nézek rá, kérdem, igen? Erre ő: igen? Mert hogy ilyenek történnek itt. Mondom neki. Ne haragudjon, de sok esetben olyan helyen vannak, ahol nem lehet őket látni. Erre ő: Igen, a rét egy eldugott hely, hogy nem lehet őket látni. Na, aztán otthagytam. Engem mindig betalálnak! Amúgy két tanár is kevés erre a területre, és bőven szűkíteni lehetne a területet, ahol tartózkodhatnak. Persze, szemmel kell tartani a gyerekeket, de képtelenség, és nekem, első alkalommal beszól egy papa, hát az agyam eldobom! :)
A tegnapi napra kiderült, hogy a négy óra helyett még az ötödikben is helyettesítek, mert nincs angol tanár, én meg (nagyokos), mondtam: bevállalom, négy óra után még egy, az már tényleg mindegy. Jó is volt, mert így a csigák is be tudták fejezni a madaras képet és utána kirobbantunk az udvarra játszani, mert hogy csuda idő van itt mostanság. Páran a rúdakon csimpaszkodtam, meg pörögtek, amit én is úúúgy szerettem csinálni, és mikor épp nem volt ott egy gyerek sem, és csekkoltam, hogy nem lát egy felnőtt sem, mondtam, hogy most "én is had', én is had'" :D És engedték, kikötöttem, nem röhögni, ha leesnék, vagy ilyesmi :D De nem estem le, és meglepődve magamon, még tök sok mindent tudok, és Joana-tól tanulva, újabb formával (Discogömb) bővítettem repertoárom ;) Jól elvoltunk, és kicsit összébb nőttünk így a gyerekekkel - ami tök jó, de már most tudom, nagyon fognak hiányozni... :S
Ma, mikor ismét visszaestem az asszisztencia szerepébe jöttek oda hozzám beszélgetni, és érezhető volt, hogy nem gyűlöltek meg a két együtt töltött nap után. Persze, sokat viccelődtem velük, kitört belőlem az eddig visszafogott valódi énem, mert hát itt nem nagyon szoktak pl. magukon viccelődni a tanárok, és úgy alapból más a hangulat, de ezt már egyszer kifejtettem. Ez nem jelent rosszabbat, csak más, és hát főleg, német. :)
Képzeljétek, ma Marek, aki szintén oltári beszédes kedvében volt, bár mióta már jobban megy a német, azóta csak dumál :) is mesélgetett nekem, Japánról, az atomkatasztrófáról, és mondja, hogy tudja, hogy volt ilyen Csernobilban is (azt mondja, mi lengyelül így mondjuk Csernobil ... édes, nem akartam mondani, hogy mi is, magyarul, és valószínű, németül is...), de ott csak egy reaktor (ezt a szót használta) robbant fel, itt meg három is... Kérdem tőle, ezekről ki mesélt neked? Az apukám, mondja. És most gondoltam csak bele, hogy ha ezt az apukája mind lengyelül mondta, hogy volt képes ezt így elmesélni nekem, németül? Nagyon bírom azt a kissrácot, már sokszor megmutatta, hogy egy kedves, szociálisan nagyon fejlett, jól nevelt és értelmes gyerek. Pl. ma, mikor én is társultam a nagyszünetben az udvari néphez, odamentem a rúdakhoz (na jóóó, csak is azért, mert visszahúzott a szívem, és megint vártam az alkalmat, hogy akciózhassak... :D), de viccet félre téve, jött oda Celina hozzám, és mesélt a fogtöméséről :D, amikor is Marek mondja, hogy Frau Molnár, nézt, már miket tudok, és produkálta magát, majd Celina mondja, hogy ilyet ős is tud, de nem ezen a magason. Erre Marek: Celina, gyere próbáld ki, átadom, de segítek, nézd, így kell csinálni (bemutatja), na, komm... És Marek kedvessége megtörte Celinát, és pörgött ő is egyet a rúdon.
Megsimiztem a buksiját, Celinának, hogy ügyes volt (amúgy totál nem, de nem baj...) És rá is jöttem, míg szőke, kócos hajában pihent kezem, hogy baromi nagy elvonási tüneteim vannak Boris-schmusenolásból, mert hogy ma már vagy az ötödik gyereket simiztem meg - és nem félreérteni! Tegnap is rá akartam vetni magam egy, a szomszédban kószáló macskára (szerintem ez volt, amelyik egyszer megharapott), de már a ciccegésemre elrohant. Bizonyára rosszul ejtettem ki a cicc-et...
És most egy megérdemelt alvással fogom lezárni a túlpörgött agyamat és a blogot is, mert hogy nagyon elfáradtam.
Remélem, kellően bepótoltam mindent és kárpótoltam az olvasótábort.
Csók és ölelés (és simi) Nektek!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)