A várva várt

Íme Andriska micsodája. Amire meglehet, hogy már nem is tartok akkora igényt. De ezt csak félve mondom el, mert nagyon-nagyon fogtok utálni... :S

A suliban ugyanis ingyen lehet fénymásolni (amennyit csak bír a gép), még saját célokra is megengedett, így gondolom a nyomtatással is így állnak. Mindemellett van laminátor, ami A3-mas lapokat is bír. Így ma magamévá is tettem egy Igel-Werkstatt példányt, megfejtésekkel együtt természetesen.

Ma nem tudok többel jelentkezni, mert képtelen vagyok a gondolkodásra, nem hogy a fogalmazásra. 

Tschüsschen

P.S.: szóval ki is az a P.B. bácsi?!

Mese Süleymanról, a belső könnyekről és a meleg radiátorról

Egyszer régen, tán több tíz éve is már  érkezhetett Németországba az a török család, akinek egyik leszármazottja a negyedikes Süleyman. Süleyman szülei már tudnak németül, és gyerekeiknek valószínűsíthetően már anyanyelvük lett a német. Süleyman GU (Gesammtunterricht= közös tanítás) gyerek, ami annyit jelent, hogy gyógypedagógiai iskolába kéne járnia. Azonban kb. azontájt, mikor Süleyman ősei német honba érkeztek, gondolta ki a német oktatáspolitika, hogy a fejlesztésre szoruló gyerekeket a rendes iskolákba, a korcsoportjuknak megfelelő osztályba integrálják, és az elszegregált gyógypedagógiai nevelésüket ezzel kiváltják. Így került Süleyman, ikertestvérei társaságában a Sonnenschule-ba. Süleymanék hármasikrekként jöttek a világra. A születésükkor azonban probléma lépett fel, így Süleyman és Salim szellemileg, harmadik testvérük pedig inkább nyelvileg lett visszamaradott. Süleyman jelenleg 2. osztályos szinten teljesít, de együtt lehet kortársaival az integrációs lépéseknek köszönhetően. A mai napon ismét én voltam vele, és fejlesztgettem. Matematikából számítógépes matek feladatokat is megoldhatnak. Ma megpróbáltuk a 3-osoknak megfelelő játékokat megoldani. 1000-es számkörben kellett, egyelőre ábrák alapján eldönteni, mennyi is az annyi. 8 mappából 7-et sikeresen megoldott, és a 8-dikra csupán idő hiányában nem került sor. Süleyman nagyon letört, hogy a 8. mappát nem sikerült megoldanunk, én pedig ujjongtam neki, hogy Süleyman, hisz' 7-et megoldottál. Annyira boldog voltam, hogy mennyire ügyes és okos (és nem miattam). Úgy átöleltem volna!  De csak megsimogattam - többször is - a karját, hogy nekem nehogy szomorkodjon, mert kiválóan teljesített. És belül elejtettem egy könnycseppet.
Második könnycseppemet Justin váltotta ki. Az az elsős kisfiú, akihez szintén fejlesztő pedagógus jár, mert a fél fülére nem hall (róla már meséltem is picit). Ebédhez igyekeztem, és már a bejáratnál jártam, mikor tisztán és érthetően hallom hátulról, hogy "Guten Tag, Frau Molnár!". Az a Justin, aki elsős, és fél fülére egyáltalán nem hall, megjegyezte és érthetően kiejtette a nevem, miközben tanítói erre nem képesek. Hát nem csodálatos érzés?!
Ebéd közben odajött hozzám Lars, egy másodikos kisfiú (Aradi Andi, ha olvasod: számomra tiszta Erik fiad :) ), hogy "mégis hol voltam már az előző hetekben, és miért nem voltam náluk". Mondtam neki, hogy holnap megyek! :) És tényleg megyek.

Visszatérve picit Süleymanra: Frau Göbel annyira el volt ájulva a teljesítményétől, hogy megkért és nagyon szeretné, ha a továbbiakban Süleyman-t fejleszteném hétfő reggelente: átbeszélnénk a Wochenplanját, és hét végén pedig átnéznénk, mit csinált a héten. Irtó jól hangzik, és szívesen csinálnám, úgyhogy csütörtökön, mikor a végleges beosztásomat fogjuk Frau Grothéval átbeszélni, akkor majd kiderül, hogy lesz. De a német nyelvtantól továbbra is viszolygok. :S

És végül a radiátor. Mivel mikor hazaértem, és kb. 20 percet leültem, akkor megelégeltem, hogy jéggé fagytak a kezeim, és lementem Marionhoz reklamálni. Persze nem reklamáltam, csak finoman rákérdeztem, hogy megy-e a fűtés, mert hogy nálam nem. Lényeg: feljött, megvizsgálta, és konstatálta, hogy valóban, nálam nem megy. Majd visszatért egy meleg levegőt fújó szerkezettel (nem jut eszembe a neve :S), és még egyszer megcsavargatta a radiátorom csavargatóját, aztán egyszer csak beindult a keringése. Így lett meleg a szobámban és a fürdőszobában is. Itt a vége fuss el véle.

Negyedikes rémálom

Ma úgy érkeztem a suliba, hogy Frau Göbleküppléhez megyek (nem így hívják, de kb. ezt értettem) az egyik 3. osztályba. Azt nem tudtam, hogy melyik harmadik és hogy  merre van az az osztály. De már elég jól tájékozódom a suliban, így megtaláltam. Az a harmadik, valójában 4a osztály, és Frau Göbel-Wiemers a vezetője (nem sokat tévedtem a nevével kapcsolatban... :)). Az osztályban 22-en vannak, ebből 5 lány, és ma érkezett egy újabb tanuló Moris. (Amikor először mondta a nevét, Boris-t értettem :))

Azt hiszem, ebbe az osztályba direkt a fogyikat válogatták, ... vagy nem nevelik őket otthon (ez a sanszosabb inkább). A mai tevékenységem kb. Süleyman-ra koncentrálódott. Ő, talán ki is találtátok, török gyermek. Egy nagyon kis kedves, aranyos fiú. Külön heti terve van, így ő a normál órákon csak testileg vesz részt, különben a saját tervével halad. Ma megbíztak, hogy németezzem vele. Három feladata volt, amit reggel Frau Göbel gyorsan elhadarta nekem, meg a gyereknek is, így- mivel én nem tudtam, pontosan mi is a dolgom- Süleymanra hagytam, hogy mit csinálunk. Az egyik feladata az volt, hogy főneveket gyűjtsön (10-et) és azt határozatlan ill. határozott névelővel (egyes- és többesszámban) írja le. Igazán nekem való feladat, mondhatom. :D Mondott néha olyan szavakat, lövésem sem volt, mi a névelője. Még jó hogy mellettem volt egy polc, és megláttam rajta a DUDEN Rechtschreibungot  (német helyesírás) :) Nagyon jól haladtunk és még vagy 10 perc maradt is az órából. Majd kicsit később kiderült, hogy nem azt csináltuk amit kellett volna. A Lesekartenek ( szavak vannak kártyákon- főnevek, melléknevek) közül kellett volna kiválasztani a főneveket, és azokat listába szedni. Angol órán akkor ismét 10 szót gyűjtöttünk, immáron a Lesekartenek közül. Így -  szerencsétlen gyerek- duplán dolgozott. :( Bár szerintem teljesen elég és jó lett volna az is, amit csináltunk. Egal. :)

A testnevelés órát Frau Heine (újabb név, grrr) tartotta, aki nem olyan szimpi nekem. De azért nem ellenszenves. Itt már megőrültek a kölkök. Főleg, hogy itt az a módi, hogy egy 5 percig bármilyen szerrel játszhatnak. Előkerült itt vmi görgős deszka, amire az egyik ráhasalt, a társa pedig egy kötél segítségével húzta. Na, de ha csak húzta volna: jobbra- balra, köbe körbe rohant vele. A fekvő srác, úgy kilengett, hogy néha azt hittem, elkaszálja a társait. De nem szóltak rájuk, szóval biztos lehet ilyet csinálni. Én magamban már ordítottam. Egész órán Völkerballoztak. Ez olyasmi, mint a mi partizánunk, csak van benne egy matrac, meg bizonyos dobási sorrendiség; így kicsit komlpexebb és érdekesebb.

Rajz órát Frau Siegel, az 1b tanára tartja. A múlt héten itt találkoztam ezért először ezzel az osztállyal. Egy kalendáriumot készítenek, és minden hónaphoz maguk varrnak, festenek, alkotnak valamit. Októberhez egy parafadugós "Stempeldruck-ot" (lenyomat ?!) készítettek, szőlő mintával. Egy kettő nagyon szépre sikeredett. Marvin, akit komolyan el kéne zárni, mint egy őrült, verte a padot a parafadugójával, szanaszét dobálta a festéket. Kétszer-háromszor rákérdeztem, hogy "Marvin, értetted a feladatot? Mert hogy nem az, amit te csinálsz." És akkor fejhangon válaszolt valamit, majd folytatta az őrjöngést. Szegény Frau Siegel, már nagyon kijött a sodrából, de gondolom, vagy is csak ezt látom elképzelhetőnek, nem tudnak, vagyis nem engedélyezett másképp' fegyelmezni. Gondolok itt a vigyázz állásra, beírásra, stb-re.

Reggel megkért Frau Grothe, hogy részt vennék-e a jövő heti Igel Werkstatton: egy állomásmunka a sünről. Mondtam, hogy természetesen, örömmel. Ma volt a megbeszélés. Én Ninával (a referens csajjal) leszek egy teremben, lesz 12 gyerekünk, és  rájuk felügyelünk a Werkstatt alatt. Ez egész héten eltart majd, minden 1-2. órában, ami azt jelenti (basszus), hogy korán kell mennem. :S Ma a megbeszélésen annyi anyagot vettek elő, hogy már követni sem bírtam. Reményeim szerint kapok egy saját példányt az egész Werkstattról, úh. németesek, lesz majd min ámulni és bámulni. :) Aztán kaptam valami teljesen más papírt is, egy másik ilyesféle program kapcsán, amin nem is veszek részt, vagyis nem tudok róla, hogy részt vennék-e. :) De ezen nem is csodálkozom, mert akik adták, ők sem tudják, min veszek részt. Azért nem kell izgulni, itt is elég káoszos a szervezettség (najó, annyira nem, mint otthon szokott lenni). Ma végighallgattam azért, hogy "össze-vissza vannak a beosztások, és hogy mennyire kényelmetlen minden évben más terembe áthurcolkodni, persze a Felicitas, ő maradhat".... bla ...bla....bla :)

Szakadó esőben tekertem haza. Elég jól ment, csak a combom fagyott le, ahogy verte az eső. Mivel még mindig esik, így nem hiszem, hogy ma eljutok a REWE-be. Úh. eszem, amit találok. :)
A lakásban azonban nincs fűtés, úh. ha volt is a szerelő, akkor max. megkávézott itt, mert meleget nem csinált.
Tegnap nagytakarítottam, mostam, főztem. Mondjuk ezzel nem lett melegebb a lakásban, de addig sem fáztam. Gondoltam arra, hogy kiviszem a konyhába az ágyam, ott mindig melegebb van, főleg ha vmit sütünk :) De inkább átrendeztem a szobám, mert az ágy pont sarokban, a két utcafronti falnál és ablak alatt volt . Most talán már nem fogok annyira fázni. Ha mégis, akkor költözöm a konyhába. :)

Múzeumok éjszakája - Part II.

Végül a Reinoldi- Kirche előtt kóvályogva, a vigaszt nyújtó gyrosomat falva rábukkantam egy jegyárusító sátorra. Azt az irodista csaj nem mondta egyértelműen, hogy még máshol azért kaphatók jegyek! Vettem is, meg egy programfüzetet!

A tervezett 12 programomból 8-at sikerült teljesítenem. A viaszból portrét készítő srácnál nyolcmillióan álltak, gondoltam, majd később, na addigra még többen lettek; a viaszból kézlenyomat készítésről meg lemaradtam és a városvezető körútra való várakozóhelyet meg egyszerűen csak nem találtam meg :)

Megnéztem az Adelturm-ot, ami a régi városfal egyik épségben megmaradt tornya. Ennek a terén főleg középkori ruhába öltözött emberkék rohangáltak, lehetett íjászkodni, renesszánszkori kajákat enni, meg vmit kovácsoltak is. És ilyen nap és felhő (?) mászkált a gyerekek nagy örömére.

Egy későbbi vezetés során megtudtam, hogy a régi Dortmund falát nem a harcok és a háborúk rombolták le, hanem a város lakói: egy modern várost akartak, már akkor is.
Ezután kicsit körülményes úton eljutottam a régi Brauereihoz (sörfőzde),  ami a dortmundi nyócker szívében lapul. Míg eljutottam a sörfőzdégi csak törökökkel futottam össze. A sörfőzdében egy izgalmas vezetésre készültem. De tévedtem. Egy olyan hapsi tartotta, aki nagyon gyorsan és artikulálatlanul, orrhangon beszélt. Az elején még próbáltam figyelni, kb. negyed órán keresztül az egyik látogatótársam hovatartozásáról beszéltek, hogy arra mi minden van - kit érdekel, nem ezért jöttünk. Aztán mikor egy max. 9 nm-es helyre zsúfoltatott be 40 embert, úgy voltam vele, nem érdekel. De nem csak én voltam így ezzel: a csoport kb. negyede szintén saját kezébe vette az irányítást és önállóan fedezte fel a múzeumot. Érdekes dolgok voltak kitéve, ha még egy jó vezető is lett volna, akkor príma az egész. Azt azért megtudtam, hogy a dortmundi Union sör nagyon nagy szám volt, a tengerentúlon is.

Vissza a belvárosi programokhoz egy régi Oldie-busszal mentem, pedig nem állt szándékomban. Különjáratok egyike volt ez a busz. (Hajni, ha lett volna nálam ropi, akkor már tuti vízszintesben lettem volna.) A buszvezető elég "fittipaldi"-san vezetett, mikor leszálltam, mélyeket kellett lélegeznem, hogy le ne rókázzam az előttem tötyögő bácsikát.

Utam ezután a RWE toronyhoz vezetett. Ez Dortmund legmagasabb irodaháza, aminek most fel lehetett menni a legfelső emeletére. A kilátás pazar volt, és közben rézfúvósok zenéltek komoly és kevésbé komoly műveket. Nagyon hangulatos volt.

Éjszaka így van kivilágítva a torony. (Ki fejti meg, mit jelez?)

Mikor kijöttem, már elég cidris volt az idő. Igyekeztem egy Sinatra revüre. Jó volt, főleg, hogy melegben voltam és ültem. :) De a koncertke is nagyon jó volt. Mikor véget ért, már 9 volt. Én eléggé fáztam és egyedül voltam, de még sok mindent meg akartam nézni. A Borusseum következett. Ez az egyik focistadionja Dortmundnak (Westfalenparkos képeken láthattátok már). Egy vezetés volt a programban megjelölve. Mikor odaértem, akkor egy külön kis papíron olvastam, hogy "kivéve 22-23h". Ezt nem tüntették fel a programfüzetben. Így csak a méhecske színű serlegekkel, Fan Clubbos anyagokkal, történelmi eseményekkel  teli kiállítást néztem végig. (focirajongóknak ajánlatos hely) Nekem ez a patch work ágytakaró tetszett a legjobban. ;)

Ekkor már a térdeim nem igen bírták a hideget, de már csak az U volt hátra. 23h-kor volt az utolsó vezetés, amit időben el is értem. Egy nagyon jó vezető hölgy volt, rengeteg info-t és érdekességet mesélt arról, mennyire akarták és mit a régi Union Brauerei helyére. Az U még mindig nincs teljes egészében kész, de már látogatható, vannak benne ideiglenes kiállítások. Ami pedig nagyon aranyos és egyedivé teszi. Minden egészkor galambok jelennek meg az U alatti LED-eken. Ha szürke galambok vannak ott, az azt jelenti, hogy hétköznap van és egész, ha pedig fehér galambok, akkor szünnap és egész. :)

A vonatom indulásáig volt még egy órám. Picit mászkáltam a lampionokkal megvilágított Reinoldi-Kirche előtti téren, illetve csöveztem Hauptbahnhof aluljárójában.

Aztán mikor 3/4 1kor sétáltam haza, örültem, hogy nem a belvárosban lakom. Olyan csendes és nyugodt volt minden.

És végezetül, Ildi, találtam neked egy Brinkmann dokit, íme. :) (A programfüzet elején mosolygott rám :) )
Csóközön és ölelés mindenkinek!

Múzeumok éjszakája - Kezdetek

Szombat reggel nagyon nehezen sikerült bármire is rávennem magam. Pénteken elé szarul voltam- szervezetileg, ami kihatott a lelki állapotomra is. Sikerült ezért 20 (!) órát aludnom. Bár egyszer Andreas, (szegény) megzavart, úgy fél2 tájt, hogy akkor ő most indul (hazament egy hétre) és hogy itt van tv műsor, ha kell, meg hogy nyitva hagyja a szobáját, hogy nyugodtan használhassam a micsodáját (azt, amit ti nem tudtok, hogy mi). Kis aranyos. Mondta is, mint a jó gyerek, hogy majd vasárnap este érkezik. (Gondolatban) Megsimiztem a buksiját, és mondtam neki: jól van kisfiam, csak öltözz melegen.  Én persze pizsiben, a leges-legnyomottabb fejjel álltam az ajtóban, lehet megijedt, azért mondott el mindent. :)

Szóval egy ilyen nap után - amikor még az eső is szakadt -  nem voltam túl kirobbanó formában másnap sem. A rádióban pedig azon kívül, hogy minden órában kb. 5 percen keresztül mondták, hogy hány km-es dugók vannak az utakon (komolyan állandóan ezt hallom), mondták, hogy ma lesz a 10. Múzeumok éjszakája Do-ban. És még a nap is kisütött, úgyhogy eldöntöttem: megyek.
Kb. 500 programot hirdettek 60 helyen. Nagyjából 2 órás programolvasás után kiszűrtem magamnak 12-t, ami érdekelt, és időben megvalósíthatónak tűnt. Teljesen felspanoltam magam, hogy milyen jó lesz, és hogy még olcsóbban is meg tudom venni a kombi-jegyet rá (belépések+ tömegközlekedés), mert ha már bent járok a Kampstraße-nál, akkor ki is váltom magamnak a havi bérletet (ugyanis kaptam igazolást a sulitól). Annyira tutinak éreztem magam, hogy ennyire jól kitaláltam a dolgokat.
Gyalog mentem a kurl-i vonatállomásig, mert ki tudja, mikor jövök haza, és ha a biciklit ott lelakatolom, lehet nem lesz meg. Persze, tiszta hülye vagyok, ki lopná itt el?! Mindegy, így nem görcsöltem ezen az éjszaka folyamán. Természetesen az orrom előtt ment el a kiszemelt vonatom. De nem baj, volt 3/4 órám a következő vonatig. Ezalatt megvettem arra a kemény két megállóra a jegyem és a napon olvasgattam, meg terveztem az éjszakai körutamat. 2 perccel a vonat megérkezése előtt jutott eszembe, hogy az igazolás, amivel megvehetem majd a havi bérletem és ezáltal majd az olcsóbb komiticket-et, az valahol a szobám mélyén lapul. (Scheiße!) Amúgy szó szerint valahol a szobám mélyén, mert,  na..., azért sokan ismertek :) De maradjunk annyiban: már egészen otthonos a környezetem. :) (Amúgy az igazgató nő kérdésére, aki már kétszer (minimum) megkérdezte, hogy Sikerült-e már belaknom az új helyet? mindig egy mosolygós, Ja!-val feleltem, pedig  az orra alá kellett volna nyomnom egy fényképet a szobámról! :))
Megérkeztem a Hauptbahnhofra, elnyargaltam a Kampstraße-ig, hogy akkor megvegyem a kevésbé olcsó jegyet. Persze, az ajtón kívül esett a sor vége. Egy jó 5 perces ácsorgás után az egyik irodai  személy közölte, hogy "a teljes árú kombiticketek elfogytak, már csak kedvezményes kapható". (Ekkor már kifogyott a német káromkodásokra alkalmas szókincsem - ami ugye nem nehéz-, át kellett váltanom magyarra.)  Mindegy, gondoltam, majd lesz valami. Közben kiderítettem, hogy kell igazolványkép a havi bérlethez, és mivel az a kettő, amim volt, már elkelt, és akkor annyira csinosnak éreztem magam (hahh), hogy gondoltam, legalább az meglesz már legközelebbre. A Kampstraße-nál pont volt egy, olyan, amin én anno Grazban ámultam. A gép, ha elkészíti a képet, és mondjuk belepislogtál/vakarództál/tüsszentettél/ásítottál* (* mindenki válassza ki a számára megfelelőt), akkor nyomhatsz egy zurück-öt és újra lefényképezheted magad. Így valójában az idők végezetéig el lehet szórakozni egy ilyen automatával. Tehát semmi előítéletem és félelmem nem volt ez ellen a kedves, kampstraße-i automatával szemben. Végighallgattam az utasításait, hogy ne mosolyogjak (!), a kamerába nézzek, ne legyen velem gyerek a képen (pedig már be akartam hívni a kint rohangáló török kisfiút) és hogy egyenesen tartsam a fejem. Villanás. Mutatja, mi lenne. Háát, gondoltam, legyen új. Lövi a másodikat, ééés... elsötétül minden. A kedves katonatiszt hölgy sem szól semmit a gépből. Végignyomtam az összes lehetséges gombját annak a nyavalyásnak, és semmi. A pénzemet (6€) persze nem adta ki. Óóóó, hogy az a ********. Ekkor már elég pipa voltam és azon gondolkodtam, hogy csak velem van úgy, hogy koncentrátumként érkezik a sok balszerencse?! Nagy mérgességemben volt ott egy szám, amit felhívtam, hogy akkor én most már pedig igenis panaszt teszek! Üzenetrögzítőre lehetett rámondani a kín. Megkértek, hogy mondjam el a gép helyét, számát és a bajomat, és érthetően a nevem és címem. Hát ekkor már gondoltam, hogy ebből aztán tuti nem lesz semmi kártérítés, mert az életben nem fogják megérteni a nevem, hiába betűzöm. Az iskolában még mindazok után is, hogy napjában nyolcszor szótagolom el, van olyan tanár, aki nem bírja kimondani. Pedig az még csak a vezetéknevem!!! :-O Azért bemondtam mindent. (Persze ez -legalább- további  2 euromba került. :S )

Megtelt!

Az agyam arcokkal és nevekkel, és a holnap még hátra van. Ma újabb 23 kis törpét és kb. ugyanennyi bunkó negyedikest ismertem meg - de az utóbbiakról majd legközelebb. Az 1b-ben, Frau Siegelnél már jóval menetrendszerűbben ment minden, mint Frau Lagemannál.

Reggelente Freiarbeit van, az azt jelenti, hogy kb. negyed órán keresztül válogathatnak a gyerekek kedvükre a kitett játékos feladatok, készségfejlesztők között. Nagyon tetszik ez a dolog, és nagyon jó kis feladatok vannak kitéve, természetesen olyanok, amiket épp tanulnak (pl.: Hol hallod a S,s-t? Beikszelik a látott kép alatt; Bingo- olyan számos képekkel, amik vmilyen számot ábrázolnak -  négylevelű lóhere, háromkerekű bicikli stb.) És ami számomra a legjobb benne: ezek javarészt mind ingyen letölthetők innen, sok más egyéb feladatlappal, osztállyal kapcsolatos szervezési dologgal egyetemben.

Egy dalocska megszólalásával mindenki értette: vége a szabad munkálkodásnak, és Sitzkreist (körbe ültek) alkottak egy arra kijelölt kis helyen- külön párnázott padocskák vannak erre (minden osztályban). Ekkor köszöntötte őket Frau Siegel, én is bemutatkoztam, lassan már egyre rövidebben :) és megbeszélték a mai napi tervet. Majd hozzákezdtek a 6-os írásának. Én már reggeltől kezdve be lettem vonva, Frau Siegel mindig kérdzete: tudok-e segíteni, járjak körbe, stb. Ez szerencsés is volt, mert ha csak ülnöm kellett volna 4 órán keresztül, tuti lefordulok a székről. Ennek az elsős osztálynak a java ma végzett az egész 6-os gyakorlására szánt mf-i feladatokkal - jóval jobban fogja a gyerekeket, mint Frau Lagemann.

Ebben az osztályban működik egy ún. Referentin: ő egy olyan személy, aki már megszerezte a diplomáját - úgy mint én- de másfél évig mint referens kell működnie az iskolában, kijárnak megnézni a tanításait és közben még suliba jár. Majd másfél év után újra ír egy diplomamunkát, az iskoláról, az ott végzett munkájáról és vizsgázik is. Ekkor kap egy második diplomát. Még nem teljesen világos nekem, ez miért jó vagy hogy miért így van, de Németországban így működik a pedagógusképzés. Itt Frau Herzig, egy velem egykorú csaj tanít Referentinként, aki nem igazán akart vagy akar velem kommunikálni, pedig a tanáriban is mellette lett helyem.
A mai német órát ő tartotta, a gyerekek mindennel foglalkoztak, csak azzal nem, amit ő akart. Igazán furcsa volt a helyzet, mert kb. olyan volt, mint amikor én tanítottam először egy-egy osztályban. :) Ott szúrta el, hogy egy kis kupacba állította őket és csak kettesével volt mindig feladatuk, ez meg (lehet) új volt számukra.

Ők is azzal a lefűzhetős írásfüzettel haladnak. Itt - legalábbis 1-2. osztályban -  mindent lefűzhetős mappákba tesznek, adnak és a hátiszákot sem hátizsáknak nevezik, hanem Tonisternek, ez az ergonómikusabb fajta, főleg kicsiknek kitalált iskolatáska. Itt azért pörgősebben sikerült elővenni az O betűs lapokat. Besegítettünk Frau Siegellel, mindeközben Nina (Frau Herzig) állt elől és nézelődött. Furcsa volt...

Az elsősökkel voltam még egy tesin, ahol egy nagy szivárványszínű kendővel, ún. Schwungtuch-hal játszottak. Ennek a közepén van egy lyuk és vagy az a feladat. hogy oda be kell juttatni a kis szivacslabdákat, vagy pont az hogy nem.


A napjuk végén elmentünk az ún. Leseparadies-ba: az iskola területén egy hely, ahol puha kis párnákon olvasgathatnak, ismerkedhetnek a könyvekkel. Frau Siegel folytatta a Tejfognak mennie kell c. mesét, ami az egyik kisfiúnak nagyon is aktuális volt, mert előtte pár perccel esett ki az első tejfoga. :)

Búcsúzom egy reggeli látvánnyal.

Alle Kinder lernen leeeeeesen

Indianer und Chinesen: vagyis, minden gyerek megtanul olvasni, indiánok és kínaik is. Csendült fel ma a dal, a miáltalunk oly jól ismert, János bácsi dallamára. Zengett a terem, úgy énekelték és közben ropták a táncot.
(Próbáltam feltölteni egy videót, de egy órája töltögeti fel, úh. lemondtam róla. :( )

Ma volt az első olyan alkalom, amikor láttam, hogy is működik és főleg, hogy működik (első osztályban) a Wochenplan (heti terv) nevezetű tanítási módszer. Már sokat olvastam róla, és nekem nagyon tetszik, de gyakorlatban még nem láttam. Arról szól a dolog, hogy már jól ismert gyakorlatokból álló feladatsort adunk a gyerekeknek, kb. annyit, amit egy hétre terveznénk be. Tegnap megbeszélték, hogy a Wochenplanon lévő kis rajzok mit is jelentenek, mit kell csinálni. Természetesen akadt pár Köpfchen, aki nem értette, miért kapta ma ezt a lapot. És ma el is kezdték csinálni. Jól haladnak nagyon, de mondjuk nem nehéz, mert a heti 4 matek órára összesen 4 feladat van betervezve. Ezt meg kellene csinálni, erre jön a bónusz, amit ha akar, akkor még csinálhat. Ami miatt viszont szerintem nagyon jó, hogy könnyebben átlátható, ki az, aki nagyon nem érti, és le lehet vele így maradni gyakorolni. A "mindig előre dolgozók" így pedig haladhatnak a saját vágtájukban.

Na de ma történt olyan, amit ha Patronás gyakvezetőim láttak volna, az a minimum, hogy sápítoznak egy sort, de tuti, hogy máglyára vetik Frau Lagemann diplomáját (és még őt is) :)
Indult azzal, hogy becsöngettek úgy 10 perce, az osztály egyik fele elég hangosan kommunikált, a másik fele oben-untent játszott :), és engem nyaggatott, hogy "Oguzhan (ejtsd. Ószán - tuti török) azt mondta hogy az bal, pedig az jobb" és én meg csitítgattam őket, Frau Lagemann színét nem láttuk. Rá 5 percre, mikor már a földre kényszerítettek, hogy játsszak Leisepostot, belépett Frau Lagemann, teljesen nyugodtan, mosolygott, nem zavarta, hogy zenghetett már a folyosó. Német óra következett, amelyen az M írását kellett volna gyakorolni. Nem jött össze. Az ún. írás füzetük egy kis lefűzött íráskönyv. Ebből kellett volna kivenni 3 lapot. Amikor 10 perc után is láttam, hogy egy kettő még lapozgatja, bambul vagy épp az asztalon fetreng, és Frau Lagemann az asztalánál ül és csinál vmit, akkor kicsit bevetettem magam. Lenn egy lappal üldögélt hátul (azt is mire elővette...hajajj), Tim szétszedte az egészet, össze-vissza voltak a betűk, de Lea már osztotta, hogy ezt kell kivenni, és így kell csinálni. A nagy segítségre sietésem közben azt vettem észre, hogy a lányok egy része már megcsinálta jó pár gyerek helyett a feladatot. Lehet ők sem bírták már a tötymörgést. Ekkor már fél órája ment az óra: maradt 15 perc. 5 perc, míg elmondta Frau Lagemann a feladatot és míg ráírták a számukat a papírra. Az óra végére a többség egy összekötős feladatot csinált meg! :-O (Itt már tuti fújolnak és köpködneka  Patronások)

(balra: Lenn és Justin)
Ezt egy rajz óra követte, ahol ma használták először a vízfestéket: mutatóujjukkal kellett pöttyöket (12-t) nyomkodni a papírra. Itt is jártam körbe, hogy mozgósítsam kicsit őket. A nap végén pedig Frau Lagemann, mivel ma olyan ügyesen dolgoztak a vízfestékkel és olyan ügyesen és gyorsan elpakolták a kellékeket  (vajon miért?!) nem adott németből házi feladatot. :) Én tiszta idegbeteg lettem volna, hogy a mai napon igazából semmit nem csináltak. De itt ez az életritmus, ez a normális és megszokott. Nem hajtják a kölköket, nem idegeskednek, valószínű, a feljebbvalótól jövő elvárások is mások lehetnek.

Ma még el kellett mennem a hivatalba, bejelentekznem, hogy itt lakom egy ideig. Ez kicsit beljebb van a centrum felé, persze hazafelé sikerült kicsit elkavarodom, mert mindenáron rövidíteni akartam: rá kell jönnöm, ez így nem megy. :) Annyira gyönyörű volt az idő, hogy egy szál kardigánban jöttem hazafelé és közben majd leestem a fáradtságtól a bringáról. Holnap jön a másik első osztály. Szerintem kiszipolyoznak :)

(jobbra: Jasper és Emil)              

             

És a végére egy "csini" házfal, ami iskolába menet rámköszön:

Ott ül Boris az ablakban :)

Szagos út, ha végigmegyek rajtad ééén

Ma reggel, mikor épp az erdőn keresztül bicikliztem a suli felé, gondoltam arra, hogy itt biztos élnek vaddisznók meg őzek, milyen jó lenne már összehaverkodni velük. Amint a földekhez kiértem, sajnálattal tapasztaltam, hogy inkább a varjak szaporodtak meg, nem az erdei állatok. Kicsit tempósabbra vettem a dolgot, mert elég alacsonyan repkedtek a fejem felett. Közben láttam, hogy a lovak vágtázva játszadoznak a legelőjükön, nagyon édes kis reggeli látvány volt.Természetesen a Bauernhof látványához hozzá járul az "illata" is. Azért még sem olyan jó nagyokat szippantani a reggeli friss levegőből. Viszont ez a reggeli látvány még nagyon új nekem. Amint rákanyarodtam a Frische Luft nevezetű utcára (friss levegő, németül nem tudó barátaim kedvéért :)) édes sütemény illat csapott meg, és ez már nem az első. Most nem tudom, hogy az utca névhez kötődően működtetnek ott vmi süti illatú légfrissítőt, vagy egy szorgos nagyi lakik az utcában, de eléggé megkorgatja az ember gyomrát (Hajni, neked ajánlatos lenne itt laknod :)). De kicsit tovább érve a Frische Luft végén már egészen otthon érzem magam: a káposztaföld mellett tekerve rohadt káposzta szag csap meg, ami, ha a szemem behunyom, mintha a Fő út 165-ből Üllő irányába sétálnék. :)

Ma az 1a osztályban voltam hivatalos. Megkértek, mutatkozzam be személyesen. Nem sok mindent mondtam magamról, csupán a lényeget. Az óra végére páran már ki tudták mondani a nevem, és a lányok erőteljesen ölelgettek. Megkedveltek páran. A nevekkel néha hadilábon állok, mert hiába németek, a nevük már nagyon nem az: Kieron, Kimberly, Justin, Nuke - csupa ősgermán név, ugye? Viszont mind imádni való és persze csibész. Na, de a rendőr helyretette őket! No, mielőtt mindenkinek kikerekedne a szeme: nem, nem úgy működik, hogy ha rossza a gyerek rendőrt hívnak; csupán jött egy karakán rendőr bácsi mesélni a rendőrségről illetve gyakorolni az utcán és zebrán való átkelést. Eléggé osztotta a kölköket, mikor jelentkezés nélkül bekiabáltak. Megbeszélték a lámpák jelentését, azt, hogy a zebrán nem csak zebrák kelhetnek át és hogy jól körül kell nézni, mielőtt lelépünk a járdáról. Ezt a gyakorlatban is gyakoroltuk, igen én is, ugyanis az osztály két csoportra lett szedve. Elsőként Frau Lagemann ment el 10 gyerekkel, én ott maradtam a többi 10-zel. Hát nesze neked, kezdj velük valamit! Először is végigmentünk a neveken, legalább megjegyzem. Majd mondtam nekik pár dolgot magyarul, amiket kérdeztek, minthogy cápa (? :) ), asztal, szia, jó reggelt. (A cápát sokáig sziának fordítottam, majd már mikor nagyon kiakadt a kisssrác, hogy HAI, ami az óceánban van!  (amit hallok, az ugye Hi), akkor mondta, ja, hogy Hai! :)
Végül oben-untennel, Stilleposttal és, "ne menj ki", "hogy hívnak?", "szerintem nem szabad ott matatnod"-dal töltöttük el a fennmaradó 20 percet. Végül mi is elmentünk a Polizisttel gyakorloni a körülnézve való átkelést. Egy-kettő addig nézett körül, hogy addigra tényleg odaért egy autó :D De nagyon aranyosak voltak, és elég jól hallgattak rám. Habár a 2. kérdésük az volt: hányadikba járok, mert hogy olyan pici vagyok! :) El kell fogadnom: ha már 1200 km-rel Magyarországtól is ez az első megállapítható tény rólam, akkor feladom! :D

Van egy kissrác (Lenn, akit sorozatosan Venn-nek szólítok), na ő tipikusan a Dennis, a komisz Dennis-e. Gyönyörű (szerintem) és rettenetesen csibész: nem hiába ül egyedül hátul. :) De ha rád néz, már elolvadsz. :) Az óra végén megnéztük a kövét, ami-mint mondta- nem drága, de szép! :)
Az osztályban van egy fél fülére szinte teljsen süket kisfiú. Hozzá hétfőnként jár egy gyógypedagógus, és mellette ül, segít neki, vagy külön foglalkozik vele. A kis srác mindemellett remekül értette azt, amit én mondtam, úgy, hogy mellette 8an ordítottak. Szóval ma volt egy olyan óra, mikor 26-7 gyerekkel 4 felnőtt volt egy órán :) Jó kis luxus, nem?

Ebédelni együtt ettem Lennel és Maraval, nagyon aranyosan kérdezgettek, én is őket, élvezetes volt. Aztán hozzánk társult egy kislány (nem tudom hanyadikos), meg Alexander a 2a-ból, a "nagyon jó" matekos. Így eszegettünk ötöcskén. :)
Mikor mentem haza, kaptam még 3-4 ölelést a lányoktól. Várom a holnapot! :)

u.i.: holnap jönnek gázt szerelni! JUPPI! (általában 16 fok van a lakásban :S)

Wasserschloß Projekt

A múlt héten vettem egy kicsike könyvet, kb. másfél kiló és 720 oldal terjedelmű. Ruhr Kompakt névre hallgat, vagyis a Ruhr- vidék mindenét tartalmazza (városok, múzeumok, várak, sportlehetőségek stb.). Elég komótosan haladok vele, de a várak és kastélyok részt már fellapoztam, és csekkoltam, hogy itt a környékemen mik elérhetők. Tegnap, épp mikor ebédidőben fogyasztottam reggelimet, láttam, hogy az egyik vízi kastély elég közel van ide, és nem is kell tömegközlekednem (csupán svábságom miatt nem szeretnék (egyelőre :)). Andreasnak szóltam, ha van kedve, tartson velem. Így tegnap őt néztük meg:

Haus Rodenberg

A 13. századi kastélyból csak ennyi maradt fenn, és ma ún. Volkshochschule (mindenféle tanfolyamokat nyújtó szervezet) és egy Märchenbühne (gyerekszínház), valamint kávézóféle működik itt (tájékoztat 700 oldalas barátom). Mindez a városrész közepén, ami fel sem tűnik, mert olyan nyugodt és csendes volt.

És mielőtt kérdeznétek: és jókat beszélgettetek Andriskával? NEM. :)

De megköszönte, hogy elvittem magammal! :D

A szárnyas orrszarvúk városa

Freitag az én freier Tag-om, ezért bementem a városba. Bicóval mentem a vonatállomásig, és egész nap rettegtem, hogy el ne lopják onnan, mire hazaérek. (Természetesen nem lopták el, és a levehető kosaram is megmaradt). Kurltól két állomásra van a dortmundi főpályaudvar, ami a belváros bejárata. Innen kezdődik a sétáló-bevásárló utca és persze a temérdek ember, főleg így péntek délután. Négyre szerettem volna a Dortmunder-U-hoz menni egy körbevezetésre, de mivel még bő egy órám volt addig, gondoltam, elmegyek a Westfalenparkba. Azt nem tudtam viszont, hogy a park belépős és hogy oltári nagy. Vettem belépőt és kértem egyet a Florianturmfahrt-ra is, aztán gondoltam, ha már ennyi pénzért bejöttem, végigjárom, s így lemaradok a "tárlat"vezetésről.

Indítottam a Turmfahrttal. 130 m magasra visz fel a lift, és fentről belátható az egész város és környéke. Szerencsémre egy hölgy épp két fiatalnak mesélte mi-merre látható és mit lehet róla tudni, így kicsit hallgatózva én is tisztábban láttam.

A park teli van rózsakertekkel, kisebb tavakkal, flamingókkal, vízi madarakkal, szép nagy fákkal, sok kis mókussal. A vízicsirkék annyira nem félnek az embertől, hogy egészen a kezemig jöttek, sőt, az egyik követett egy 2-3 percig a szárazföldön, ami a madarakhoz való "jó viszonyomon" nem igazán segített. Található itt még többek között kisvasút, ami plusz 3€-ért körbevisz a parkban, vizen lévő szabadtéri színpad, modern szobrok, rengeteg játszótér, mászófal és olyan dolgok, amikre a gyerekek felmászhatnak, ráugorhatnak, alábújhatnak, illetve a város orrszarvúinak egyike. Úgy látszik, ez a vmilyen állatot ábrázoló, színes szoborállítósdi korunk divatja. Míg Berlinben a várost jelképező színes medvékkel fut össze az ember, Budapesten tehnekkel (ha jól emlékszem), itt Dortmundban szárnyas orrszarvúkkal találjuk szembe magunkat. Unnát is elérhette a hullám, mert ott már két szamárral találkoztam.

 

Ezeket az állatokat bármilyen intézmény vagy magánszemély felállíthatja, egy a kitétel: azonos méretűek legyenek.

Íme a REWE (itteni olcsó szupermarket) által állított orrszarvú és egy Unnaer Esel.

A Westfalenparkból a Reinoldikirchébe igyekeztem. Gondoltam, most már megnézem belülről is. Bementem és épp' egy német Gosphel kórus (mint utóbb kiderült a Cantastrophen kórus :) ) próbált. Leültem hallgatni őket, nagyon jól csengtek. Majd osztogatni kezdtek párnákat, programfüzetet, Hallelujah-t: kiderült, épp egy programsorozatba cseppentem, meg majd ha tovább maradok, egy misébe, ami a muszlimok és zsidókkal való békéért volt. Még hallgattam egy fél óráig a próbájukat, majd mikor megkezdődött a 4 órás műsor, kiosontam. Már egészen kezdett rám esteledni, így elindultam a vonatállomás felé, mikor megpillantottam az U-t. Igazából lövésem sem volt, hogy hol is kellett volna keresnem, ezért olyan nagy örömmel töltött el, hogy megláttam, hogy elindultam felé. A sétáló utca mellett mentem egy utcán, ami mondhatni egy parkolóutcának: parkolóházak mindkét oldalon, de főleg mélygarázsok, és csak arra lesz figyelmes az ember, hogy jönnek és eltűnnek az autók sorra. Az U-hoz érve, ott is épp' vmilyen program kezdődött, de bemenni nem igazán tudtam, mert elég eltévedősnek látszott. Ez egy elég új dolog a város életében: egy régi sörfőzdét építtetek át, és így egy modern építményt kapva a művészetek, kreativitás házává tették az épületet, megtartva a régi alapokat.Az óránként járó vonatom indulásáig pedig csak 10 perc volt, egy programfüzetet kaptam fel, és siettem a pályaudvarra. 

 

A vonatokról meg csak annyit, hogy olyanokkal utaztam eddig, hogy csuda. De majd legközelebb figyelek arra, hogy azokat is megörökítsem.

Amikor minden összejön

Mostanában reggel mindig félve és reménykedve nyitom ki a szemem, hogy nem zuhog-e, és ma reggel retinaszaggató napsütés ébresztett. Hát persze, hogy ilyenkor boldogan, madárcsicsergést hallva (még ha a közelben egy árva szárnyas sincs) megy az ember a klotyóra. Sikerült időben elkészülnöm, egész komótosra sikeredett a reggelizésem is, amikor is hallottam, vagyis éppenséggel nem hallottam már szólni a rádiót. Áh, igen. Tudtam, hogy ma áramleállítás lesz: felhívta az áramszolgáltató a figyelmünket egy kitűzött papír formájában, hogy ha nem akarjuk, hogy elvesszenek pl. a laptopunk adatai, akkor húzzuk ki a falból az összes kábelét, ami csak van. Én így is tettem, mert biztos hogy az idegosztályon tudnátok csak meglátogatni, ha mindenem elvész. Indultam is a paripámért a garázsba. A garázsajtó azonban nagyon nem akart kinyílni. Persze rögtön le is esett "hogy az a *********", ez is elektromos. Ekkor már tudtam: hiába van egy órám arra, hogy elérjek a suliig, tömegközlekedéssel kizárt, már csak azért is, mert a buszok, amik innen visznek egy kicsit nagyobb civilizációba, már csak óránként járnak. Bekopogtam Marionékoz, hátha vmelyikük még itthon van és belülről ki tudja nyitni a garázst. Nem volt. Hívtam Mariont, nem vette fel.  Elindultam a buszhoz, közben hívtam (volna) Frau Grothe-t, hogy sorry, de nem érek be időben, és így a megbeszélt matekozásra sem. Mert tegnap megkért, hogy ha tudok, segítsek neki abban, hogy a gyengébbekkel matekozom kicsit, és ő addig halad a jobbakkal. Frau Grothe ki volt kapcsolva. Hívott Marion, és kb. annyit tudtam neki elmondani, hogy nem nyílik a garázs, mert utána le is merült a  telefonom. Kb. a sírás kerülgetett, hogy ezt nem hiszem el: nem tudok a suliba beszólni, hogy kések, tök ciki így bemenni. És áldottam az eszem, hogy a magyar telefonom bedobtam a táskámba, így azon reménykedve, hogy lesz annyi pénz, írtam SMS-t Frau Grothénak. S mikor már majdnem a buszmegállónál voltam (ez a háztól kb.8 perc), hívott Marion és mondta, hogy márpedig a garázsnak nyílnia kell, és hogy van egy kulcs a kis kerítésen, azzal ki tudom nyitni. Ekkor visszafordultam, hogy még ha sikerül is vele kinyitnom, talán beérek időben. Visszamentem: persze sehol semmilyen kulcs. Próbáltam megint az enyémmel, meg kézzel, hátha, semmi. Vissza  a buszmegállóhoz, reménykedve, hogy az óránként járó busz még nem ment el. Kis futással elértem. Marion hívott, hogy igen, sajnos az áramleállítás miatt nem tudom kivenni a biciklit. Nem mondott vele újat. No, hát a buszról vonatra szálltam, majd onnan egy jó 20 perc gyaloglásra volt a suli, így egy 20 perc késéssel, de beértem. Frau Grothe pedig mondta, hogy semmi gond, és nem drámai a helyzet. Persze, én végig stresszeltem, hogy márpedig az. (Jó, utólag tényleg nem annyira)

Végül két gyereket Alexandert és Jasmint korrepetáltam matekból. Azt gyakorolták épp (elsős anyag), hogy ha 10-es átlépéssel kell összeadni, hogyan bontjuk szét az összeadást: először 10ig adunk hozzá, majd a többit. Jasminnak elég jól ment, értette a lényeget. Alexandernek viszont fogalma nem volt, de úgy magáról a műveletről sem, hogy ha valamihez hozzá adunk valamennyit, akkor az több lesz: neki a 10+1 8 volt, és folyamatosan vágott rá olyan számokat, amik épp eszébe jutottak. Kiderült, hogy kora szerint már 3. osztályban kéne lennie. Küldték már kivizsgálásra, de nem vették fel vagy a szülei nem vitték a Sonderschuléba, azt nem értettem kristálytisztán.

Délután volt a sütő-főző szakkör. Én készültem, mert arról is szó volt, hogy a gyerekeket biztos érdekli, honnan jöttem, meséljek kicsit, meg tanuljunk vmit magyarul stb. Hát, a gyerekek elég jól leszarták, hogy ott vagyok, elvégre ős a főzés miatt jelentkeztek ide, nem miattam. Aztán "jobbnál jobb" kérdéseket tettek fel, mint hogy: van-e Magyarországon játékbolt? Kínából jöttem-e? és mikor mondta Frau Lagemann, hogy Magyarországgal kapcsolatban mondjanak amit tudnak, meséltek a nyakukban lévő akármiről a kutyájuk szőréig mindenről. Aztán összegyűjtöttük, ki mit szeretne enni, és kb. a palacsintán kívül semmi más nem jött szóba. Lett egy 6 fős csoportom, mikor ki lett osztva, ki jön hozzám, mindegyik: "oh neeeein"; mindenki Frau Lagemannál akart lenni. Természetes, hisz' nem ismernek.
Két hét múlva egyedül csinálok majd egy kapott receptet a csoportommal, hát kíváncsi leszek. Az igazgatónő inkább azt szeretné, ha én Magyarországról mesélnék, táncolnánk, énekelnénk, stb.
És már csak amiatt is kíváncsi leszek, mert ez valami hihetetlen, hogy hogyan bánnak a gyerekekkel. A sütő-főző szakkörön volt egy kissrác, kb. az összes tanár ismerősöm felképelte vagy leordította volna a második megszólalásánál, hogy mit képzel. És Frau Lagemann csak mosolyogva mondta neki, hogy Philippe, gyere vissza, Philippe ezt ne csináld, ülj le stb. Én meg már tiszta görcsben voltam. Elég durván tiszteletben tartják a gyerekeket.

A sütős-főzős tortúrának 4kor volt vége. Frau Lagemann volt oly kedves, és elvitt a vonatállomásig: ott csupán fél órát vártam a vonatig, majd két megálló villamos, és ismét fél óra várakozás a buszra. Negyed 7re haza is értem. :(

Holnap szabad vagyok. Terveztem, hogy bemegyek Dortmundba várost nézni: a Ruhr vidék 2010-ben Kultur főváros (mint Pécs), és vannak érdekes programok, vezetések. Ha kiheverem a mai napot és bevállalok holnapra is egy napi jegyet, akkor ez lesz a program.

Heynekenweg - Sonnenschule (6,4 km)

Az éjszaka folyamán nem gondoltam, hogy ma nyeregbe szállunk, mivel úgy szakadt az eső, mint a veszedelem. Induláskor rákezdett szemerkélni. Én felajánlottam Marionnak, hogy nem muszáj mennünk (azért is, mert az éjszaka alig tudtam aludni, fájt a hasam és csak forgolódtam), de ő hajthatatlan volt: menni akart, mert már olyan rég biciklizett. Én meg fogok is, még eleget.
Elindultunk, úgy neki a földeknek. Amikor mondta nekem tegnap, hogy megmutatja a környék "Feldweg"-jeit, akkor én szó szerint arra készültem, hogy nekimegyünk a szántásnak, aztán lesz ami lesz. Azonban csak magyar hungarikum tán az, hogy a földekhez vezető ipari utak földből vannak, itt ugyanis le volt aszfaltozva. Ami útvonalat ő ajánlott és amin ma mentünk, az kb. 3 km-es kerülővel közelíti meg a sulit. No, de ki kell próbálni az összes lehetőséget. Téptünk széllel szemben, szemerkélő esőben: én a magasban ő alacsonyan, ugyanis egy olyan járgánya van, aminek nem tudom a nevét, de már odahaza is elég elterjedt dolog: az a kerékpár, amiben már szinte fekszik az ember, de ő mondjuk ült, alacsonyan, előrenyújtva teker, mint ahogy az oviban is csináltuk tesi órán a biciklizést.

 Ez Marion biciklije

Kanyarogtunk, "földútról" néha igazi földútra, kb. 3. kanyar után tudtam, hogy nem ez lesz az az út, amelyen holnap menni fogok. És úgy 3/4 óra alatt el is értük az iskolát. Ekkor már rendesen tépett a szél, és elkezdett jobban esni, úh. megbeszéltük, hogy akkor szuper volt, na de menjünk haza. Én kértem, hogy az általam, már térképen kiválasztott utat is járjuk be, hogy több lehetőség közül tudjak majd választani. Ez az út a legrövidebb, de a legváltozatosabb is. Indítottunk úgy, hogy hegynek fel, de úgy, hogy a 7 sebességes (ma vettem észre, hogy van még egy sebessége :)) bicón már 1-esben is csak egy helyben álltam. Marion már az elején lefulladt ezzel a csodajárgánnyal: mondjuk tuti nekem is görcsöt kapott volna az alhasam, szerintem nincs olyan erőm sehol, ami azt a bicikliszerűt csupán egy sima terepen meghajtaná.
Felkapaszkodtunk a hegyre, aztán már sima ügy volt, mert lejtett végig: eleinte lassan majd elég meredeken. Tehát hazafelé tuti 30 perc alatt otthon leszek, mert suhantam vagy 60-nal. Odafelé meg kombinálom a mai utakat, hogy a legkevésbé kelljen hegynek felfelé mennem.

Azt viszont nem tudom, hogy ennyire puhánynak látszom-e, vagy a németek kényelmesedtek el ennyire, de mindenki (lsd. Frau-ok az iskolából, Marion) megszólalásában érzem azt, hogy megcáfolják, hogy én bicóval minden nap eljutok majd a suliig. Tény, hogy szakadó hóesésben nem fogok tekerni, de amíg ősz van, meg kell próbálni. M indamellett vannak kombinált lehetőségek: vonatig biciklivel, egy állomás vonat, majd onnan ismét bicóval a suliig. Marion erre reagálva mondta, hogy "ez után komolyan utána kell járni, mert még annak is, akinek nem okoz problémát a német nyelv, nemhogy nekem". :-O És elkezdte magyarázni, hogy hol kell megkérdeznem Dortmundban, kaphatok-e esetleg kedvezményt a havi bérletre, mert hogy ez után nagyon nehéz utánajárni. Mondtam neki, amikor sikerült félbeszakítanom, hogy "haló, már voltam ott és megkérdeztem". A vonatos megoldásom viszont (jó esetben) "csak" havi 43,50€-be kerülne (ha kapok kedvezményt). Amennyiben nem akkor duplája.
Frau Grothe felajánlotta, hogy holnap elmegyünk megkérdezni a Regio buszok árát. Az a busz szinte közvetlen a sulinál tesz le, csak a közelbe kéne eltekernem, ahonnan az a busz jár.

És végszóra bemutatnám a Biciklit, pontosabban A Biciklit:

 

Megkérdeztem Mariont, hol tudnék kosarat venni előre a kormányra.Azt mondja, ad nekem egy oldalkosarat hátra, mert hogy ő nem használja már úgy sem. :) És ma, mikor feltettem rá a kosarat vettem észre, hogy pumpát is kaptam hozzá. ;)

Viszont hiába tök szép és tök jó minden, azért nem tudok sohasem teljesen happy lenni, mert egy nagy hiány van: az otthoniak, a kapcsolatok. :( Hiába beszélgetek vagy próbálok beszélgetni mindenkivel, más.

Úgyhogy nincs más megoldás: mindenkinek ide kell költöznie.

De az, hogy ennyien olvastok és írtok, nagy örömmel tölt el, és így tudom, hogy azért hazavártok picit. :)

A hűtőszekrény

Minden lakás és gondolnánk, minden ember életében központi szerepet játszik. Andreas ebben az esetben szerintem kivételes személy. Íme a mi hűtőszekrényünk:

Tartalma beköltözésem óta (6 napja) nagyjából változatlan. Ebből a balra eső, első ja! tejet leszámítva minden az én tulajdonom. :) Mert hogy Andreas mirelit pizzán, nutellás toast kenyeren és csokis corn flakes-en él, immáron másfél hete.

Ma megyünk Andriskával bevásárolni (merthogy neki van autója, meg MÉG valamije, ami miatt a szívembe lopta magát ;), de erről majd legközelebb).Igazán kíváncsi leszek milyen vetélytársai akadnak majd az én hűteni valóimnak.

u.i.: Katus: hát az tuti, hogy nem fogok ráismerni Bencusra, de az is, hogy ő meg engem nem ismer majd fel. Remélem majd Emma mesél neki emlékeiből rólam, mert lassan ő sem tudja majd, ki vagyok :( Fényképezd a manókat sokat! :)

u.u.i.:  ma még jelentkezem egy bejegyzéssel, csak (Hajni vágyakozása miatt) még kell egy fotót készítenem a bicóról, ami eddig elmaradt.

Herzlich Willkommen, Frau Molnár!

Először is: nem rabolt el semmilyen bolgár maffia (Kriszta megnyugtatása érdekében :) ), a "Fritzek" sem bántottak (még), csupán nem volt miről írnom eddig. DE most, hogy már ennyien izgultok (ami tök megható (hüpp hüpp)), ideje is jelentkeznem!

Ma volt az első napom az iskolában. Izgalmas volt, ahogy eljutottam, oda: gyalog, illetve tömegközlekedéssel mentem, mert ma kaptam meg az iskolától a goody-woody bringámat (Róla majd még szó esik).

Megérkeztem az iskolához, ami bazi nagy, ahhoz képest, hogy 8 osztályuk van összesen (1-4-ig 2-2- osztály minden évfolyamon).

Mondjuk az osztálytermek kb. dupla akkorák mint otthon. Mivel első nap, próbáltam időben odaérni. Így sikerült jó másfél órával előbb ott lennem. :) Várakoztam a lépcsőknél, már pár tanárnő elhaladt mellettem: szépen mosolyogtunk és köszöntünk egymásnak. Majd mikor már negyedjére haladtak el mellettem, kérdezték, hogy netán én vagyok a "Lehrerin aus Ungarn"? :) Örültek nekem (tök jó volt), és mondták, hogy ne várakozzak már itt, menjek be hozzájuk órára. Ekkor már csak 5 perc volt a megbeszélt találkozó időpontjáig, így mondtam, köszönöm, nagyon kedvesek, de ha azt mondták ekkor és ekkor legyek itt, akkor várok inkább. Lementem Frau Grothe osztályához, aki épp kifele tartott onnan, és mikor meglátott, úgy megörült, hogy ihajj. :) Puszi-puszi és juhú, hogy megérkeztem. Már teljesen zavarban érezte magam, már csak amiatt is, mert ugyan vártam, hogy menjek már, de azt éreztem, annyira mégsem, mint ahogy ők engem. Kimentünk az udvarra, ott találkoztam rögtön az iskola tanárseregével, akik fényképezéshez gyülekeztek. Az igazgatónő is odajött, üdvözölt, majd közölte: igazán jókor jöttem, épp fényképezés van és felállítottak a második sorba egy székre. :D Mindenre számítottam, de hogy rögtön a tanárokról készült fotón mosolyogjak, arra nem. :) Egészen vicces volt már a helyzet, főleg, hogy egy tanárnő felállt egy székre, amiről leszállították, hogy arra én állok, és neki úgy 2-3 perc után sikerült egy széket keríteni. :) A fényképezés után magamhoz térve, hogy na ez kemény volt, mentünk fel a tanári szobába, ahol végül azért bemutattak, hogy én vagyok a Gast aus Ungarn. Frau Grothe pedig szárnyai alá vett és vele mentem 2 órát megnézni a 2a-ba, mert délután volt csak a heti beosztásom megbeszélése.

Az magyar és német órák között a legnagyobb különbség, hogy itt annyira lazán veszik az időkeretet, hogy csuda. Kb. 20 perce mehetett az óra, de a gyerekek még szépen megették a kis gyümölcseiket, iszogattak, meséltek, ki-kit hogy és miért ütött meg a szünetben stb.

Egy ének és egy matek órát láttam ma. Tanítós társaimnak mondom, hogy az itteni énekoktatáshoz viszonyítva nálunk otthon mindenki PROFI énektanár. Itt aztán se híre se hamva a Kodály-módszernek (azt mondom hála), hangmegadásnak, beéneklésnek, népdalcsokroknak: csak úgy durr bele a közepébe, ami a torkon kifér (és ez általában a tanárnő torka volt). Nem mondom,hogy nem élvezték, hisz jó kis dallamos, modern gyerekdalokat tanultak, vicces szövegekkel, amit még matekórán is dúdoltak, de az is tuti, hogy nem ezen énekoktatás miatt fognak a kölkök a konziba kerülni.

A matek órán (ami szintén 45 perc, ugyanúgy mennek itt is, mint otthon), összesen 2, azaz KETTŐ feladatot sikerült teljesíteni. Az első egy fejszámolás névre hallgatott: fólián ki volt vetítve egy sárkány, aki "leharapta" a műveletek egy részét: így kellett kiegészíteniük a gyerekeknek.

Egyesével mentek ki és mindenki beleírta a gondolt számot. Ez legalább 20 perc volt. Azután megbeszélték, hogy a 6+7-et hogy is lehet egyszerűbben kiszámolni, majd önálló feladatok következtek, ami kb. 10 percet ha tarthatott, mert véget ért az óra. És nem volt Frau Grothe ideges, hogy "anyukátok, nem jutott semmire idő", mert kb. ennyi volt betervezve. Ezt onnan tudom, hogy az óra elején rámutatott oldalt egy táblára, amire fel volt írva az osztály napi terve: melyik órán mit is fognak csinálni. És matek órára kb. ennyi volt a terv.

Kaptam pár info-t az osztályról: pl. hogy van egy lengyel kisfiú (Marik), aki kicsit, de inkább semmit sem beszél németül, a szülei szintén. Egyedül a nagynéni, aki tud németül kommunikálni, tehát mindig őt várják, mint a Messiást, hogy tudjanak kezdeni valamit Marik-kal.

Aztán megbeszéltük, hogy az első 3 héten csak nézek, vagyis hospitálok az osztályokban, lehetőleg mind a nyolcban, aztán majd mebeszéljük, hogy a további hetekben hónapokban hogy is tovább. Kedvesek voltak, mert mondták, hogy nyugodtan mondjam majd meg, ha valamit egyáltalán nem szeretnék csinálni, vagy amit nagyon is. Azért ezt jó volt hallani. Kaptam egy szabadnapot is (péntek), így a hét többi napján lesz elosztva a kötelező óraszámom. Megbeszéltük, hogy az elején, mivel mé nagyon ki kell tapasztalnom, hogyan és mennyi idő alatt jutok el a suliig, járjak csak a 2. órára (9 óra), aztán ha majd minden oké, jöhet az 1. óra is.
A héten viszont kezdek is: szerdán és csütörtökön hospitálok a 2a-ban, aztán csütörtök du. megyek az OGS-be (napközi), ahol majd jövő héttől kezdve saját kis csoportom lesz, hogy mégis hogy, azt nem tudom, mert ma erről kb. fél órán át tanakodtak, hogy lett vmi kavar a beosztásban, és én már úgy elvesztettem a fonalat, hogy csak mosolyogni tudtam. :) A lényeg, a héten még közösen csináljuk Frau Lagemannal a Waffeln-sütést. Aztán majd nekem lesz egy csoportom, ahol "Ismerd meg Magyarországot" foglalkozásokat fogok tartani másfél órában.

És akkor a bicikli: Frau Lagemann anyósáé volt, aki már nem tudja használni bizonyos okokból kifolyólag, agy megkaptan én. A canga Mo-on, alsóhangon úgy 70-80 ezret ér. Totál neu, agyváltós, 6 sebességes városi kerékpár, egyszerűen szuper. Vele mentem ma be a sulitól Unnába (ez kb. 15 perc), hogy kicsit megnézzem a belvárost, ami gyönyörű: Fachwerkhausok, úgy az 1500-as évekből, gyönyörű vásártér, elragadó volt. Sütött a nap, a szél a már megsárgult és lehullott leveleket fújta,csodás csodás volt.

A hazautam, így első alkalommal úgy 1 órába telt, természetesen azért, mert minden kereszteződésnél elő kellett bányásznom a térképeimet, hogy merre tovább.

Marion viszont feljött ma, és felajánlotta, hogy holnap szabad, és szívesen megmutatja nekem a környéken lévő földutakat, hogyan tudom kikerülni a forgalmas utakat, és hogy tudok könnyen eljutni a sulihoz. Nagyon kedves tőle, úh. holnap 10kor kerékpárra szállunk. :)

A mai napból azt szűrtem le, hogy irtó rég voltam német környezetben, mert annyira sokan, sokat és gyorsan  beszéltek ma hozzám, hogy mikor elhallgattak ott tartottam, hogy pergett az agyam, és próbáltam raktározni az infot az agyam tartósabb helyeire. Volt amit nem sikerült, mert úton hazafelé esett le, hogy nem mentem el egy megbeszélésre, amit egy nő ajánlott fel a suliban, akit fogalmam sincs hogy hívnak, és igazából vmi matematika fejlesztésre akart beszervezni.  (Pont engem :))De valójában nem baj, hogy nem mentem, mert nem Frau Grothe mondta, és egyelőre úgy vagyok vele, hogy örülök, ha őt megtalálom és megjegyzem mi az általa kiadott programom: mégis csak ő a mentorom vagy mi.

Remélem hamar belerázódom, és megindul a nyelvem és az agyam pörgése is, és ez csak egy hirtelen ért Sokk volt. :)

Puszilok mindenkit és örülök, hogy érdekel, mi történik velem. Drukkoljatok továbbra is!

Heim

Azt hiszem, megfogtam az Isten lábát: lakásválasztás szempontjából mindenképp'. Marion és Jens, a háziaim egy 40-es házaspár, akik a lányuk elköltözése után vágtak bele az albérlet-bizniszbe. Mi hárman (Andreas, Katharina és én) vagyunk számukra az első albérlők. A lakásunk minden szegletében csak ámultam és ujjongtam, hogy milyen jól sikerült választani. Nagyjából tudtam a felépítést, de azt nem is sejtettem, hogy egy kompletten felszerelt lakást kapunk, ennyi pénzért. Tény, hogy nem a belváros közepén vagyunk, (ami a mai kis túrámat tekintve szerencsés is), tehát időbe és főleg pénzbe telik, ha be szeretnék menni a Stadtmittébe. A belvárosi szobák ára messze felül, felszereltsége messze alul marad az én kis Wohnungomhoz képest.

Marionék rettenetesen kedvesek és segítőkészek: készítettek egy kis Welcome füzetet nekünk, aminek az első oldalán ott van a képük és mindenfélét beletettek Dortmund-Kurlról (ez a városrész lesz most az otthonom), a közlekedésekről stb. Marion volt az, aki az ezer szétküldött "szobát vennék ki" mailemből az egyetlen volt, aki napi szinten válaszolt a kérdéseimre.

Tegnap lehívtak magukhoz egy kis beszélgetésre, amikor is közölték, hogy van egy kis gond a lakbérrel. Én már sejtettem, ennyire felszerelt, felújított lakást(szobát) nem adhatnak ki csupán ennyi pénzért. Mondja Marion, hogy mivel Andreas a tetőtéren lakik, és hiába van ott egy kis közösségi rész, oda mi úgy sem fogunk felmenni, így Andreas többet fizet. Aztán Katharina szobája vmivel nagyobb, mint az enyém, így ő fizeti a megbeszélt összeget, és mivel az én szobám a  legkisebb, így nekem 20 €-val kevesebbet kéne fizetnem, hogy ha ez így nekem megfelel. :D (Megjegyzem: az én szobám teljesen normális nagyságú, sok magyar panelben nincs ekkora a nappali szoba.) Persze, beleegyeztem a 20€ Ermäßigungba, és azért mondtam, hogy szerintem teljesen jó ez a szoba.

No, hát itt fogok én élni. :)

Otthon maradt :(

Hiába tisztálkodott, nem jöhetett.

Dortmund nem akar, vagy Vecsés nem enged?

Ma, kicsivel 10 óra előtt már a kígyózó sorban álltunk, hogy megkapjam a beszállókártyám a dortmundi gépre. Kicsit izgultam, mert első repülés. Nem is azon, hogy mi vár kint, vagy hogy lesz majd az elkövetkezendő pár hónap. Első "sokk"-ként az ért, hogy nem jól értelmezve az easy jet szabályait, elszámoltam a poggyászom. No, sebaj, akkor eggyel kevesebbet viszek. Az is kiderült, hogy a kézipoggyász sem annyi, amennyi: gyors átpakolás, hogy a 40 perces késéssel induló gépre időben fel tudjak szállni. Alig kiérve a váróhoz a kijelzőn már 13.20 állt indulásnak, nem 11.40. Leültünk, átgondolva, hogy is legyen az itthon maradó csomagom sorsa. Egy óra elteltével jött a hír, hogy a gépünk várhatóan 18.00-kor indul el Bp-ről. Persze, még Dortmundból sem szállt fel, ami jönne. Még szerencse, hogy Vecsés (amit itt megjegyeznék, egy szuper kis város ;)) a Ferihegy lábánál kuporog, így haza tudtam jönni arra a "pár" órára, amit utastársaim az 1-es Terminálon töltöttek, ahol ötszázötven forintos,fél literes ásványvizet lehet kapni, és a szendvics sem kerül többe, mint nyolcszázhúsz. Na jó, kaptunk kártérítést, 2400 Ft-os Airport Büfés levásárlással (ebből épp meg tudtam ebédelni).
Egy kedves lánnyal megbeszéltük, hogy mi hazamegyünk . Persze ezt csak saját felelősségre teheti meg az ember, mert ha előbb jön a gép és lemaradsz, az a te bajod. De ez a kedves lány felajánlotta, hogy megcsörget, ha valami változás állna be a 6 órás indulás ügyben.
Fél 5kor, itthon ücsörögve hív is, mégpedig, hogy TÖRÖLTÉK a járatunkat. Hozzá kell tennem, hogy hazaértem, a Wc-ben kivettem vmit a tartóból és leszakadt. :) Ekkor elgondolkodtam, hogy valóban fel kéne szállnom erre a gépre?!

Vissza a reptérre: visszakaptuk a csomagjainkat, és egy papírt, hogy holnap reggel indul a mentesítőjáratunk. De így legalább ismét pakolhattam a csomagból, csomagba, hogy megodjuk azt a nyomorék 20kg-os, de egy böröndös kérdést. :)

Remélem, ez a kezdeti zavar nem vonul végig a kint töltött napjaimon.
Mindenkit puszilok, és köszi a sok mindent!

Legközelebb, reményeim szerint,már Dortmundból jelentkezem!