Wir graturielen Dir Geburtstagskind

Közelebb kerültem a harminchoz, ez valami borzalom! Általános iskolásként azt terveztem, hogy 25 évesen férjhez megyek, 26 évesen már lesz egy fiam, rá két évre meg egy lányom. Természetesen a férjem roppant jóképű, intelligens és családszerető ember, aki mindent megtesz a családjáért. No, aztán most itt vagyok 30-4 évesen Németországban, ohne Mann, ohne Kinder... Pánikba is eshetnék, de nyugtatom magam, hogy nagyon felgyorsult a világ, a nők 30 évesen szülnek először, és az intelligens, jóképű, családszerető férfiak kihaltak, de minimum elbújtak valami bunkerbe. :)

Az évek során kevésbé izgul az ember a születésnapját illetően, de amikor másoknak eszébe jut, hogy világra jött, az nagyon jó érzéssel tölti el. (köszönöm mindenkinek, noch einmal)
Az "ünneplés" az iskolában kezdődött: kaptam a kollégáktól egy nagy csokor tulipánt, és egy Ständchen-t (szerenád). Ez egy nagyon jó szokásuk, hogy minden születésnapost így köszöntenek. Én vittem a kakaós sütit, amit amúgy meg sem kóstoltam itthon, úh. lövésem sem volt, mit adok a szájukba, de a nap végére üresek voltak a tányérok és a kukában nem láttam sütimaradékot :)
A második mosolyt csaló pillanatot a másodikosoktól kaptam. Vittem nekik Mutterka által hozott rudikat ajándékba, és mielőtt odaadhattam volna, szólt nekik Frau Grothe, hogy ma van egy Geburtstagskind :) Úh. énekeltek nekem egyet. Olyan aranyosak voltak, ahogy mosolyogtak rám - talán szeretnek?! :) Így a túró rudit átneveztem születésnapi ajándéknak ;), de nekik valójában teljesen mindegy volt az ok, csak ehessék! Azt hiszem Magyarország egyenlővé vált a túró rudival.

Itthonra vendégeket vártam(unk): Mariont és Jenst, Noémit, anyukáját és Giulio-t, Timo-t, akivel egyszer találkoztam Noémiéknél, valamint Swaantjét és Andriskát is meghívtam. Kedvenc lakótársnőmet "csak" azért nem, mert hát nem volt itthon, hogy meghívhassam (hehe). (Jens azonban dolgozott, nem tudott jönni)
Jó kis színes csapat lett, szerintem jól érezték magukat, mert fél 11-ig eltartott a vacsorás-beszélgetés. A menü rakott krumpli volt és Käsekuchen. Noémi hozott almás rétest, anya meg sütött még sajtos rudakat is. Fejedelmi vacsora volt, kérem.
















 K. -hála  a jó égnek- akkoriban ért haza, mikorra már készült haza a társaság. Bizonyára így sem nézte jó szemmel, hogy merészeltem vendégeket fogadni. Azzal honorálta a dolgot, hogy a lehető összes cipőmbe, sőt, hosszú szárú csizmámba ketchupot öntött. Lehet, ha egyedül vagyok, már a sitten ülnék, mert kb. elvágtam volna (nem is helyes a múlt idő) a torkát. Másnap még beszólt anyának, mikor merészelt akkor a fürdőben lenni, amikor neki is épp oda kellett mennie, hogy "még én is itt lakom"! Egy igaz Arschloch!

Másnap, amikor édesanyám lett egy évvel öregebb, az iskolában töltöttük a napunk nagy részét. Csütörtök, tehát AG nap.
Reggel bicóval mentünk iskolába. Szegény anya, nagyon büszke vagyok ám rá(d), hogy végig tekerted az utat, még ha új tüdőt is kellett igényelni a transzplantációs klinikán. Valamikor bizonyára említettem, hogy anyunak is mostanság van a szülinapja, és Göbble-Küpple emlékezett is rá, így felszólította a tanári kart, hogy akkor most éneklünk! :) Úgyhogy anyát is felköszöntötte a szünetben összeverbuválódott tanári kórus.
Szegénynek a napja amúgy a sütéssel és főzéssel telt. A magyar AG-n lángost csináltunk a kölkökkel, aminek nagy keletje lett, és láthatóan ízlett nekik. A maradékot kisütötte anya a tanároknak, úh. olajszagban úszott a két épület. Igazi hungarikum volt! ;)

Koch-Back AG-n rakott krumpli volt a menü, amit befaltak a kölkök, (szerintem) köszönhetően a szalonnának és a magyar kóbásznak, hejj! Szegény Ozughan (ejtsd: Oszán) ezt kevésbé élvezhette a vallása miatt, mert hát sertés, az mindenben van. De ízlett neki a csökkentett üzemmódú rakott krumpli is. :)

Délutánra Unnát terveztük be, de én ki voltam a napi rohangálástól és mind emellett undorító volt az idő (szél és eső... pfui), úh. egy gyors városnézés (Fachwerkhaus, Fachwerkhaus...) és egy kávézás után majd 7 euroért jüttünk haza S-Bahnnal. Az agyam már kihagyott, mert teljsesen elfelejtettem, hogy bicóval elől vagy hátul lehet felszállni. Jött is a Biztonsági bácsi, úgy 60 biztos volt, hogy fáradjunk előre. Nyomogatom a kezébe a jegyeket, mondja, h. nem az kell neki! Nem értettük elsőre, mégis mi a baja. Na, ezzel, és hogy NEM németül beszéltünk, kiérdemeltük megtisztelő figyelmét, pontosabban megfigyelmét! :) Szépen megmutatta, hogy kell utaztatni a bringákat, majd elment, de nem sokkal rá visszatért ez Erősítéssel, egy szintén 60 feletti Jackie Channel. Hát ha éreztétek már magatokat prédának, akkor ez olyan volt. Ott ültünk a lekötözött biciklikkel szemben, balunkon a két security-tyal, akik rendületlen végezték a munkájukat. Megkérdezték, hol akarunk leszállni. Mondtam. Az csak kettőre van már, mondja  Security 1. Tudom, felelem. Gondolom nem nézte ki már belőlem, hogy tisztában vagyok vele, hol akarunk leszállni. Persze, kioldozta az áldozatokat (bicók) és azért megkérdezte, oroszok vagyunk-e. Bizonyára azért tartottak szemmel, mert féltek, hogy bomba van a csomagunkban. Bár nem tudom elképzelni, hogy hatástalanítják. gázspray-vel?! Feleltük, hogy nem, magyarok. Á, mondja felcsillanó szemmel: gulyás, puszta, Balaton. Kényszer mosolyogtam, és helyeseltem.
Majd készségesen lesegítettek és szép estét kívántak nekünk. Gondolom azóta is büszkén mesélik a klubban, hogy sikerült megvédeni hazájukat a két magyar terroristanőtől.