Két napja hasmenés, hányinger és gyomorgöcs- elegem van ebből az idegbeteg, hazudós, kleptomániás picsából. Tegnap lebuktattam, hogy elvett valamit tőlem és még hazudott is, és ezen teljesen kiakadt, még neki állt feljebb, nem viselte el, hogy lebukott. Az egész vasárnap este kezdődött: napközben még itthon voltam, teáztam, és konstatáltam, hogy mindjárt elfogy a citromlevem, de van még egy kis dobozzal. Majd elmentem ..., kb. 9 körül értem haza. Gondoltam, zuhany, iszom egy teát és tschüss. Nyúlok is teljesen ösztönönösen az ablak felé a citromléért, és egy darab sem volt. Ideg agyba fel, elég erőteljesen bekopogtattam: Katharina, elhasználtad a citromleveimet? Nem, ő nem. (megjegyzés: Andriska még mindig nem volt itt). Mondom, márpedig én nem ittam meg és volt még másfél dobozzal. Biztos más helyre tettem, vagy megittam. Mondom neki: nem, nem vagyok hülye, tisztán emlékszem rá. Azt is mondtam, mond meg nyugodtan, ha elhasználtad. Ezt már milliószor mondtam neki: oké, ha elveszel valamit, de az a minimum, hogy szólsz róla - mondjuk illendő előbb megkérdezni, mint elvenni, szerintem. De nem, ő nem volt. Azt mondja: ő is akart citromot a teájába, de nem volt neki, és kérdezte is Juliát, van-e neki, de neki sem volt. Mondtam: hát akkor nem tudom, mégis ki lehetett, mert hogy ketten lakunk most itt, bizonyára van egy szellem. Halljátok, nem nyugodtam, egész éjszaka kutattam a konyha minden zugát, és győzködtem magam, hogy nem vagyok hülye, ott volt és kész. Mondja nekem: ha gondolom, nézzem meg a szobájában. Akkor mondtam neki, nem erről van szó, hanem, hogy nincs meg és nem én tettem el, ittam el stb.
Lefeküdtem, de tiszta ideg voltam- erre bekopog: biztos nem tetted be a hűtőbe, bár nézted. És röhög. Kérdem: most mi van? Áh, mondja, csak, hogy mindig eltűnik valamid meg történik valami.
Másnap egész nap szar volt a hangulatom és a kedvem, mert tudtam, hogy hazudik és már rohadtul tele volt vele a tököm. Hazajöttem, és tudom, ezt nem kellett volna, de nyitva volt a szobaajtaja, így bementem, és első utam a papírkosarához vezetett: felemeltem egy papírt és ott volt alatta egy félig teli citromlevesüveg. Ott hagytam, és törtem a fejem, hogy mi legyen. Majd odakint a másik szemetesben megtaláltam a másikat, tök üresen. Jött haza, és megkérdeztem, Katharina, tényleg körbe nézhetek a szobádban? Mondja fura arccal: igen. Bementem, nem nyúltam hozzá semmihez, csak néztem, majd mikor a papírkosárhoz értem, belenéztem, felemeltem a papírt és kivettem. Kérdem: ez mi? Pár másodperc csend, majd megszólal: az az övé és rossz. És különben is, normális vagyok, hogy más szemetébe turkálok. Mondtam neki: tényleg a tied? Tegnap még nem volt neked. Na és akkor mondott már mindent, hogy ő nem bírja elviselni az én hangulatváltozásaim és hogy megy és szól Marionnak. Mondom neki: Ő mégis mit tud tenni? Én kérdeztem tőled, elvetted-e, te tagadtad, én meg biztos voltam benne, hogy hazudsz. Ekkor már elég felemelt hangon beszélt velem, lement Marionhoz, én utána mentem. Persze, mondta a verzióját, én is, hogy nem a citromléről van itt szó, hanem arról, hogy nem először játszotta már el ezt velem, és hogy én meg tudtam, hogy nem én voltam, akkor csak ő lehetett, és megtaláltam, amim eltűnt. Szegény Marion, ez a nyomorék picsa képtelen normálisan problémákról beszélni, inkább szalad segítségért. Na aztán kérdi Marion: oké, de akkor most mi lesz? Tudunk így együtt élni? Mondom, nem tudom, mi mást tehetnék? Mondja: külön polcokon vannak a cuccaink. Igen. Bár ez semmit nem ér. Úh. mondtam: akkor majd behozom az összes cuccom a szobámba és bezárom. Katharina: tedd azt, akkor legalább látod, mi tűnik el. (rúgtam volna már szájba)
Feljöttünk, még lent mondtam, hogy nem szeretnék veled beszélni és nem nyúlhatsz a dolgaimhoz. Na, feljöttünk, dúlt fúlt, nem tudom, miket mondott már, mert engem kikészítette teljesen idegileg: nem bírom az ordibálást. Nekiálltam főzni, ő épp letelefonálta valakijével, hogy én egy beteg vagyok, és blabla. Én meg feltekertem kint a hangerőt: nem vagyok kíváncsi rá. Majd kijön pár perc múlva, és persze emelt hangon mond nekem valamit, de nem hallottam, mert zúgott a szagelszívó. Teljesen higgadtan visszakérdeztem: ne haragudj, de nem hallottam, mit mondtál. Ő, emelt hangon továbbra is: hogy nyugodtan lehalkíthatom a zenét, mert nem csak én lakom itt, és hogy lehet, hogy Magyarországon csak így mondhatok olyat, hogy valaki hazug, de itt ne merjen neki mondani, mert ő idősebb amúgy is és kijár neki a tisztelet, és én egy szociális nulla vagyok, semmire nem vittem az életben, nincsenek barátaim és ilyeneket mondott. Mondtam neki: az, hogy milyen a magánéletem, nem tartozik rád, és nem mintha te 28 évesen jobb ember lennél nálam. Mondtam neki, hogy lehet normális hangon is mondani. Erre még pipábbá vált. Persze, kiült a hókonyhába, én meg nem hagytam magam, leültem oda enni. Aztán nem hagyott békén: tudod mit, hívd a rendőröket. Mondja. Mondom: Katharina, nem szeretnél veled beszélni. Én sem, de hívd csak ki őket, és a legjobb dolog, hogy májusban elmész, végre jókedv és nevetés lesz itt. Mondom neki, tényleg nyugodtan: ennek én is örülök. Persze, tiszta ideg lett ettől, és csak szidott végig, hogy egy szar alak vagyok, a vége az lett, hogy ordítva közli, és fenyeget a mutatóujjával: tudod mit, elérted, én fogok elköltözni: mondtam neki: jó, tedd azt. Majd, szintén ordít: és küldönben is, hogy merészelek így beszélni egy emberrel, aki beteg!!! És rám baszta az ajtaját. Hát, mosolyogtam rajta meg rohadtul remegtem, mert olyan ideg volt, féltem, nekem esik egy késsel. Gyorsan elmosogattam és bejöttem a szobámba, kulcsra zártam magam a komfortzónámban. Nem tudom, hogy fogom bírni ezt a két hónapot, ami még hátra van, mert tényleg, alig eszem, és nagyon szar itthon lenni. Reggel alig vártam, hogy elmenjek és nem akartam hazajönni, inkább kóvályogtam kicsit a városban. A suliban kérdezték, hogy beteg vagyok-e, aztán rájöttem miért. belenéztem a tükörbe, tiszta fehér vagyok, a szemeim karikásak, elég zombi. Ja, ma reggel inni szeretem volna az almalevemből, amit tegnap vettem, és egy pohárral ittam meg. A hűtőben volt: szerintetek? Valami volt reggel az alján, amit azzal a mozdulattal öntöttem is ki, mert nem voltam benne biztos, hogy almalé volt az.
Első dolgom, ahogy hazaértem, hogy minden kinti cuccomat behoztam a szobába: a tetőtéri raktárban találtam két kiszuperált fürdőszobaszekrényt: azokat lehoztam és berendezkedtem a szobámban. Igyekszem erősnek látszani, nem gondoltam volna, hogy így kicsinál ez a nyomorék. Közben Andriska hazaérkezett tegnap, elejtettem neki, hogy elég durva itthon a helyzet, de hogy nem akarom én őt zavarni. Bizonyára minden mást fog rólam hallani.
Most megpróbálok kicsit koncentrálni a holnapra és a csütörtöki AG-mre. Az éltet, hogy pár hét, és itt lesz anya.
P.S.: voltam egy buliban szombaton, arról majd legközelebb.
