Countdown

Tegnap volt az utolsó, hivatalos napom a suliban. Egész nap olyan érzésem volt, mint akkor, mikor megérkeztem: sürgés-forgás, ölelések, mosolygó arcok, kedves szavak - az egész iskola, mintha nekem örült volna, lehet azért, hogy végre elmegyek :D, de inkább azért, mert még itt vagyok. Reggel egy helyettesítéssel kezdtem, amiből a héten minden napra kijutott, ugyanis Frau Lagemann kórházba került és operálni kellett őt. Így a két első osztályban voltam mindig, egész jól telt, leszámítva, hogy be nem áll a szájuk, és nem is gondoltam volna, a másodikosok után, hogy ezek ennyire nyüzsik. De elég egy helyettesítő óra, és plusz 6 gyerek mosolyog és üdvözöl emiatt minden nap :) Teljesen olyan hangulatom lett tőle, mint az első napokban. A másodikosaim a héten mint valami plüssmacit, adtak át egymásnak az ölelésekben. :) Annyira édesek, és már most majd elsírtam magam, főleg, mikor Beatrix is kicsit meghatódva mondta, hogy készülnek nekem meglepetéssel a szünet utánra.
Az AG-s gyermekeimnek már átadtam a kis búcsúajándékom: írtam nekik jókívánságokat, meg hogy örülök, hogy megismertem őket, valamint kaptak egy-egy, immáron elkészült Glücksbringer Katica-követ, illetve egy egy csoki tojást. Egy kettő teljesen meghatódott, Marco ült a szöveg felett , majd kis csend után: ez igazán szép levél tőled, Frau Molnár, és biztos szerencsét hoz majd a kő. :) - de mindezt olyan komolysággal, mint egy felnőtt. Őrületesek!
Kaptam jó pár rajzot, félig elfogyasztott cukorkát meg mindenféle, hátizsákból éppen fellelhető dolgot, gondolom, viszonzásképpen az ajándékért. Az iskolai nap végül az OGS (napközi) kivonulásával végződött, mikor is odatornyosultak körém, hogy ők is elbúcsúzzanak tőlem: kaptam egy majd akkora krepp-virágot mint én illetve egy festett selyem darabot. Volt még Koch-AG, ahol mákos guba volt a menü, a gyors és könnyű elkészítésre való tekintettel, meg hogy ez egy másik csoport, és sokan nem ettek még belőle.
Aztán siettem haza, mert este 19h-kor tanári vacsora volt Unnában. Gyönyörű helyen voltunk, féltem az áraktól is, de nem volt olyan vészes. 12-en voltunk végül, és itt hivatalosan is elbúcsúzott tőlem a suli. Frau Eckmann olyan beszédet rittyentett, hogy teljesen meghatódtam, alig tudtam mondani valamit, kb. ilyen gagyi, én is nagyon örülök, hogy itt lehettem és nagyon sokat tanultam tőletek, amit mindenképp kamatoztatni tudok majd a saját osztályomnál-címmel, mert rohadtul nem számítottam rá, hogy akkor lesz a nagy könnyes búcsú, kiindulva abból, hogy én akkor semmivel sem készültem :) Na, de majd májusra összedobok valami szöveget, hogy ne csak én pityeregjek majd egyedül.
Ma, mikor úgy fél órája felébredtem, olyan érzés fogott el, mintha semmi nem történt volna az itt töltött időm alatt, és mindenképp' be kell mennem a suliba, hogy csak lássam a dolgokat, utoljára. Tegnap olyan "gyökkettővel" pakoltam össze az asztalomat, álltam felette, igyekeztem elmenteni a mentális fényképezőgépembe az ott töltött pillanataimat. Azt hiszem, ez a vég-érzet!
De így magamhoz térve eszmélem, hogy ezen kívül millió elintéznivalóra kéne koncentrálnom: ma találkozom ugyanis utoljára Noémivel és Norikoval is :(, és hétfőn jönnek Krisztáék, és szalad a szobám, minden szanaszét, még össze kéne állítanom a többi ajándékot is, és és és itt is a május és végleg vége lesz...
Ohóóóóóóóóó

Egy Jessica (2a) által kapott becenévvel búcsúzik tőletek,

A véget érést nehezen viselő Frau Molni