Már csak percek kérdése tán

és itt lesznek Krisztáék, juhúúúú!

Főztem, finomat, amit ezer éve nem ettem, és nem is tudom, miért nem jutott eddig eszembe csinálni, mondjuk mikor Éccsanya itt volt... (tejszínes-sajtos csirkemell)

A program a következő: bezabálunk, aztán indulunk Düsseldorfba, de még előtte Dortmund nézőbe. Düsseldorfban lakhatunk Noémiéknél, a kulcsok nálam, remélem nyitják is az ajtókat.
Holnap és azután Düsseldorf. Csütörtökön pedig indulunk a hollandokhoz, pontosabban AMSZTERDAM-ba :) Itt két napot időzünk, hogy amennyire csak lehet, magunkba szívjuk a holland kultúrát ;) Szombat Kölné, ekkor lesz Rajna-parti tavaszi fesztivál is, úh. nem fogunk unatkozni. Vasárnap tervezett a délelőtti "haza"indulás, de ki tudja, mi lesz Köln végkimenetele.
Szóval vasárnap indulunk Mo. irányába, de Nürnbergnél fogunk kikötni: Krisztáék itt megpihennek egyet, én is, mert másnap startolok tovább Stuttgartba, rokonlátogatóba Heinrich bácsiékhoz, Annus néniékhez és Panniékhoz. Az ott létem még nincs megtervezve ennél részletesebben, de pénteken, legkésőbb szombat haza kell jönnöm, hogy visszaadjam a kulcsokat Noémiéknek, akik kb. ez idő tájt érkeznek vissza, illetve, hogy kicsit összepakolásszam magam, ajándékokat, stb, mert hogy utána már csak pár nap, és indulok haza, Magyarországra! Jaj, várom minden percét az eljövendő napoknak és az utániaknak is, veletek!

Pussz, pussz, pussz

Orsi

Countdown

Tegnap volt az utolsó, hivatalos napom a suliban. Egész nap olyan érzésem volt, mint akkor, mikor megérkeztem: sürgés-forgás, ölelések, mosolygó arcok, kedves szavak - az egész iskola, mintha nekem örült volna, lehet azért, hogy végre elmegyek :D, de inkább azért, mert még itt vagyok. Reggel egy helyettesítéssel kezdtem, amiből a héten minden napra kijutott, ugyanis Frau Lagemann kórházba került és operálni kellett őt. Így a két első osztályban voltam mindig, egész jól telt, leszámítva, hogy be nem áll a szájuk, és nem is gondoltam volna, a másodikosok után, hogy ezek ennyire nyüzsik. De elég egy helyettesítő óra, és plusz 6 gyerek mosolyog és üdvözöl emiatt minden nap :) Teljesen olyan hangulatom lett tőle, mint az első napokban. A másodikosaim a héten mint valami plüssmacit, adtak át egymásnak az ölelésekben. :) Annyira édesek, és már most majd elsírtam magam, főleg, mikor Beatrix is kicsit meghatódva mondta, hogy készülnek nekem meglepetéssel a szünet utánra.
Az AG-s gyermekeimnek már átadtam a kis búcsúajándékom: írtam nekik jókívánságokat, meg hogy örülök, hogy megismertem őket, valamint kaptak egy-egy, immáron elkészült Glücksbringer Katica-követ, illetve egy egy csoki tojást. Egy kettő teljesen meghatódott, Marco ült a szöveg felett , majd kis csend után: ez igazán szép levél tőled, Frau Molnár, és biztos szerencsét hoz majd a kő. :) - de mindezt olyan komolysággal, mint egy felnőtt. Őrületesek!
Kaptam jó pár rajzot, félig elfogyasztott cukorkát meg mindenféle, hátizsákból éppen fellelhető dolgot, gondolom, viszonzásképpen az ajándékért. Az iskolai nap végül az OGS (napközi) kivonulásával végződött, mikor is odatornyosultak körém, hogy ők is elbúcsúzzanak tőlem: kaptam egy majd akkora krepp-virágot mint én illetve egy festett selyem darabot. Volt még Koch-AG, ahol mákos guba volt a menü, a gyors és könnyű elkészítésre való tekintettel, meg hogy ez egy másik csoport, és sokan nem ettek még belőle.
Aztán siettem haza, mert este 19h-kor tanári vacsora volt Unnában. Gyönyörű helyen voltunk, féltem az áraktól is, de nem volt olyan vészes. 12-en voltunk végül, és itt hivatalosan is elbúcsúzott tőlem a suli. Frau Eckmann olyan beszédet rittyentett, hogy teljesen meghatódtam, alig tudtam mondani valamit, kb. ilyen gagyi, én is nagyon örülök, hogy itt lehettem és nagyon sokat tanultam tőletek, amit mindenképp kamatoztatni tudok majd a saját osztályomnál-címmel, mert rohadtul nem számítottam rá, hogy akkor lesz a nagy könnyes búcsú, kiindulva abból, hogy én akkor semmivel sem készültem :) Na, de majd májusra összedobok valami szöveget, hogy ne csak én pityeregjek majd egyedül.
Ma, mikor úgy fél órája felébredtem, olyan érzés fogott el, mintha semmi nem történt volna az itt töltött időm alatt, és mindenképp' be kell mennem a suliba, hogy csak lássam a dolgokat, utoljára. Tegnap olyan "gyökkettővel" pakoltam össze az asztalomat, álltam felette, igyekeztem elmenteni a mentális fényképezőgépembe az ott töltött pillanataimat. Azt hiszem, ez a vég-érzet!
De így magamhoz térve eszmélem, hogy ezen kívül millió elintéznivalóra kéne koncentrálnom: ma találkozom ugyanis utoljára Noémivel és Norikoval is :(, és hétfőn jönnek Krisztáék, és szalad a szobám, minden szanaszét, még össze kéne állítanom a többi ajándékot is, és és és itt is a május és végleg vége lesz...
Ohóóóóóóóóó

Egy Jessica (2a) által kapott becenévvel búcsúzik tőletek,

A véget érést nehezen viselő Frau Molni

Das multikulturelle Leben ist einfach so schöööön

A hosszú hétvégém érzelmekkel teli beszámolója következik.

Péntek este, bár nagyon nehezen akaródzott elindulnom, mert megint el tudtam b***** ütni az időt itthon, mentem Düsseldorfba, Noémihez. Elég későn érkeztem, és egyből városba mentünk, persze, megint a Rajna-parton kötöttünk ki némi alkohol és cigi társaságában (részemről csak a másodikból :-O). Az dobja rám az első követ, aki még nem tett ilyet! :) A filozofáláshoz jó kelléknek szolgálnak ezek az élvezeti szerek, na. Jó pár órás beszélgetés zajlott le megint köztünk, főleg Noéminél volt a szó;), majd egy, a beszélgetésünkből adódóan nagyon misztikusan zajlott az esténk további része. Már indultunk volna haza, mikor is a lépcső tetején vártak Noémi iraki fiú tanítványai (kettő darab), akikről az elmúlt órák során elég sokat beszélgettünk. Némi habozás után, mégis illik-e tanítványokkal az éjszaka folyamán sörözgetni és társalogni, úgy döntöttünk, igen, és együtt sétáltunk az amúgy nagyon szép, de annál fiatalabb iraki kurd fiúkkal a Rajna mentén. Rengeteget beszélgettünk, felváltva a két fiúval, és ez elég erős hatást tett rám. Ja, hogy értsétek: Noémi egy olyan iskolánál van, ahová Flüchtling (háború elől elmenekült) gyerekek járnak. Ezek a srácok is Irakból szöktek ide, nem publikálnám, milyen körülmények között. Valójában felfoghatatlan, hogy a mosolygós, csillogó szemek mögött mi rejtőzhet, amit gondolom mélyre is nyomnának, vagy ki is tépnének magukból, ha lehetne. Eljött az estének azon pontja is, mikor is észleltük, hogy igyekeznek magukat Férfinek ("ugyan, az a 6 év nem sok korkülönbség" mondatokkal) beállítani, ami külső adottságaikat tekintve valóban nem az ;) Aztán próbáltam terelni a dolgot, hogy nem ebből a szempontból fiatal, és rávezetni őket, hogy ezzel azt értettem: még előttük az élet, és tartsanak ki a céljaik mellett. Nagyon furcsa érzések kavarogtak bennem, és érdekes tapasztalni az ilyeneket, és szembesülni önmagunkkal. Remélem és kívánom nekik, hogy sikerüljön felnőniük az életükhöz, a feladatukhoz és sikerüljön nyugati emberré válniuk, integrálódniuk.
Persze, 4kor estünk megint haza, másnap meg 10-11 körül, a csoda időre való tekintettel már a teraszon reggeliztünk - és akkor, talán itt létem alatt a legintenzívebben éreztem azt, hogy szeretem ezt és az itt létet, és hogy most, hogy egyre több és közelebbi barátaim lettek, nem félnék itt maradni és segítségükkel itt elindítani az életem. Tudom, hogy nagyon furcsa lesz otthon minden, és a megszokottság újdonságként fog hatni, már csak az is, hogy forinttal fogok fizetni :) Furcsa érzések, és nem is tudom még elképzelni, mi lesz a kimenete. De azt tudom, hogy egy nagyon fontos és érdekes periódus kezdődik el hamarosan.
A délutánt ismét a Rajna parti lépcsőnél töltöttük, megállapítottuk, hogy csupán egy ágy lassan az akadálya, hogy ne itt éljünk :) Eszement nyár volt egész nap, meg is pirultunk kicsit. Ott ettük meg a tésztáinkat, söröztünk és néztük a bohóc showt - egy fickó, pénzt remélve,  szórakozott a járókelőkkel, mi a lépcsőn ülve, a tér adottságait nézve a közönség szerepébe estünk, és együtt nevettek fel az emberek- mintha a Cirkuszban lettünk volna, vagy a kandi kamerát néznénk.
Este múzeumok éjszakája, Timoval és Noémivel - amin azt hiszem a fáradtság, sör és cigi keverékétől beálltam, mintha mondjuk egy holland coffee shop-ból jöttem volna épp :) Ezek a filozofálós napok kihozták belőlem a "dohányost" :), de jó érzés volt, épp azért, mert ritka alkalmak egyike (mármint a cigizés, nem az agytekervények járatása... :))
Nem részletezem, milyen volt a múzeumos éjszaka, mert nem volt egy nagy szám, főleg, hogy teljesen azt érzetem, hogy az agyam belassult az idő meg rohan, és megint 4 óra, hogy hazaértünk.

Reggel 10 körül keltünk, és a változatosság kedvéért beszélgettünk - de most családi dolgokról - elég hasonló a "sorsunk", oder a "karmánk" :) Mivel bicóval érkeztem, megint, és hivatalosak voltunk Norikonál egy reggelire (indulásunkkor 12 is elmúlt már), téptünk át a városon. Noémi olasz módra közlekedik, néha azt hittem, nem jutok el Norikoig :) Megint isteni terülj, terülj aztalkám várt. Sokat beszélgettünk, ott is - én már áttértem szép lassan vegetálási fázisba, és emésztettem a sok mindent, ami kavarog bennem - ételt és gondolatokat egyaránt. Végül még mondták, hogy chanten-eljek (ejtsd: csánten) velük, úh. 20 percet voltam még, aztán eljöttem, hogy vhogy időben itthon legyek. Persze, volt megint 7, hogy hazaértem, mert valahogy megint alakított a DB a vonatokat illetően, és nem akkor jár a közvetlen vonatom, mint eddig.

Ma lezajlott a TS - Aktives Zuhören és annak referálása valamint a következő TS előkészítése, aminek beszámolóját ismét elnapolom, mert hosszúra nyúlt ez a nap is.

Mindenesetre: jól vagyok, csak tényleg elrohant az idő. Azt vettem észre, hogy január óta nem is nagyon szenvedtem honvágyban vagy rossz pillanatokban, hála. Mindenképp' köszönhető az új barátoknak, és annak is, hogy megváltoztak az itthoni állapotok.
A ketchup óta nem történt semmi konkrét ellenem irányuló, illetve nem érzékelem a fertőt, ami a lakásban van. Ma azért kisuvickoltam mindent, mert elérte a nagyon durva határt, és elmosogattam a kb. két hete álló szennyes edényét, azt hiszem Andriskának, ugyanis penész lepte már el a tányérokat. De mindezt ohne idegbajjal tettem: azt hiszem sokat edződtem -testileg (- 5 kg) -lelkileg. ;)

Már csak másfél hét, és véget ér a küldetésem. Azt hiszem, el fogom sírni magam, már most is, hogy belegondolok, mennyire fog hiányozni, hogy nem kiabálnak reggel utánam, hogy "Hallo Frau Molnár", vagy hazafelé nem integetnek rám a haza baktató gyerekek... De majd a magyarok! :) Ma kérdezte Jessica és Tabea, hogy ugye majd meglátogatom őket?, és Lena meg elkérte a "túró rudi" pontos nevét, mert a nagymamája megy Magyarországra, és szeretné, ha hozna neki. :) Édesek! :'(

Remélem, otthon mindenki és minden rendben van!
Csókol és ölel mindenkit

Frau Molnár, a sírás szélén álló tanár-asszisztens